Ha gyakran bántod magad, nehéz érzéseid vannak magaddal kapcsolatosan, amiért valamit megtettél, vagy épp nem tettél meg, vagy nem jól tettél meg, akkor önvádban élsz. De mi is az az önvád, és miért fontos, hogy megszabaduljunk tőle? Sőt továbbmegyek: Meg lehet-e szabadulni az önvádtól? És vannak-e olyan esetek, amikor nem elfogadható, hogy megbocsátunk magunknak?
Ha belegondolsz, az önvád tulajdonképpen egy hatalmas csalódás következménye. Egy olyan csalódásé, amelyet magunkkal szemben élünk meg egy bennünk kialakult idealizált én vagy épp egy külső, általánosan elfogadott sztenderd miatt. Muszáj azonban ketté választani az önvádat, hiszen más a helyzet, ha valóban kárt okoztunk valakinek, és megint más, ha mindez csak egy belső torzítás eredménye, hiszen a tettünk, amely miatt bántjuk magunkat, egyáltalán vagy csak nagyon kis mértékben befolyásolt bármit is a környezetünkben.
Ismerősek az alábbi belső párbeszédek?
Amikor ilyen és ehhez hasonló dolgok miatt bántjuk magunkat, nagy valószínűséggel észre sem vesszük, hogy a tettünk csak nagyon minimális hatással van a környezetünkre, minden könnyen orvosolható, és csak saját magunkat vádoljuk feleslegesen.
Igen, elképzelhető, hogy kisebb kellemetlenséget okozunk valakinek, ahogyan az is, hogy a „hibázásunk” senkinek fel sem tűnik. Mi mégis sokkal jobban bántjuk magunkat, mint kellene. Ezekben az esetekben tehát az önvád mértéke és az okozott kár jelentősége egyáltalán nincs paritásban egymással. Hogy miért?
Az önvádunk a fenti esetekben valójában nem a külvilággal kapcsolódik össze, hanem mindez csak egy belső folyamat, amelyet a saját belső sztenderdjeink miatt élünk meg. Amikor az egyén önvádban van, azaz bántja magát, akkor csak és kizárólag saját magával van kapcsolatban; a belső elvei, elvárásai, elvárt viselkedésformái miatt él meg magával szemben csalódást („mindent fejben kell tudni tartani”, „mindig gondoskodónak kell lenni”, pontosnak kell lennem, tudnom kellett volna, nem okozhatok csalódást, stb.).
Emiatt a csalódás miatt kezd el magára haragudni, vádolni saját magát, és ha nem tud túllépni mindezen, teljesen eltávolodhat a realitásoktól. A haragja befelé irányul, ennek következtében pedig önbüntetést hoz létre: bántja magát, nem engedi meg, hogy jól legyen, szégyent él meg, stb.
Az önvád következtében saját magunkra kiszabott büntetés tehát olyan, mint egy kompenzálás: hibáztam, hát bűnhődjek.
Ha olyan családban nőttél fel, ahol mindig keresték a felelősöket, nem mentek el a hiba mellett, a szülők nem voltak nagyvonalúak önmaguk és mások hibáival szemben, illetve ott, ahol nagyon erősen jelen volt az idealizált én, azaz mindig nagyon jól kellett teljesíteni, a pontatlanság megbocsáthatatlan volt, stb., könnyen és gyorsan kialakulhatott benned, minden helyzettel szemben egy sztenderd, amelynek meg kellett felelned. Ha ez a fajta sztenderd alkotás beléd ívódott és teljes mértékig a magadévá tetted, akkor nagy valószínűséggel gyakrabban élsz meg csalódást magaddal szemben felnőttként is.
Volt viszont olyan kliensem is, aki elhanyagoló családból jött, éppen ezért megfogadta, hogy ő soha nem lehet olyan, mint a szülei. Ezt tette magával szemben kötelező érvényű sztenderddé, és amikor valamit elfelejtett a gyerekeivel kapcsolatban, iszonyatos önvádat élt meg. Hanyagnak tartotta magát, és borzasztóan megijedt, hogy esetleg mégis olyan lesz, mint a felmenői.
Mindkét esetben az idealizált én munkálkodik bennünk, csak míg az elsőben ezt a szülők építették ki, addig a másodikban mi magunk. Az eredmény azonban ugyanaz: önhibáztatással élünk, ha nem felelünk meg a kialakult képnek, és létrehozunk maguknak egy büntetést: rosszak vagyunk, nem vagyunk elég jók, nem tudunk megfelelni…
Újra és újra belehozzuk tehát magunkat olyan alapértékekbe, amelyeknek semmi köze nincs a reális énünkhöz. Nehezíti a megoldást, hogy felnőttként már nem azt éljük meg, hogy csalódást okozunk a szüleinknek, hanem azt, hogy magunknak is. Ez vezet egyenesen az önvádhoz, amely igazi sötét verem.
Ha pedig ez még nem lenne elég gond, a legrosszabb az, hogy gyakran nem is vagyunk ennek tudatában. Nem is vesszük észre, hogy a csalódást az idealizált énképünkkel szemben éljük meg, sokkal inkább hisszük, hogy a hibánk egy általános, mindenki által elvárt sztenderdet sértett meg. Ilyen, amikor azt mondjuk, hogy „Ez a nők dolga, meg kellett volna csinálnom”, „Soha nem késhetek, mert azzal nem tisztelem a másik idejét”, stb.
Az idealizált énünknek való megfelelési kényszer szorosan kapcsolódik a sorskönyvünkhöz is, ami miatt újra és újra megéljük, hogy nem lehetünk rosszak, hogy igyekeznünk kell, nem okozhatunk csalódást másoknak. Teljes zárványba kerülünk tehát a belső bántó párbeszédeinkben, és nem is tudunk ezekből kikecmeregni.
Tudatosítanunk kell, hogy valójában milyen elvárásoknak, kinek az elvárásainak akarunk megfelelni. Tudatosítanunk kell azt is, hogy ezek a csalódások a saját meccseink és a külvilágot nem befolyásolják. Nézzük meg, valóban okoztunk-e bármilyen kárt a környezetünknek, valóban zavar-e valakit az adott hibázásunk, és nézzük meg, hogy ha igen, jóvá tehetjük-e. Ha például elfelejtettünk visszaadni egy könyvet a barátunknak, akkor ahelyett, hogy megint magunknak esünk, mondván, mennyire szétszórtak és emiatt elviselhetetlenek vagyunk, kérdezzünk rá, hogy ő haragszik-e egyáltalán. Nagy valószínűséggel a válasz egy mosolygós nem lesz.
Tedd fel tehát a kérdést magadban: Ér-e hibáznod? Ér-e tökéletlennek lenned? Megengeded-e magadnak ezt az alapvető dolgot? Ha nem, javaslom, nézd meg a tökéletlenségről szóló írásomat is.
Teljesen másként kell kezelni azokat az eseteket, amelyek során a hibázásunk vagy valamilyen tettünk erős hatással van a környezetünkre (halált okozunk, elválunk, rossz befektetést eszközlünk és emiatt anyagi kárt okozunk, stb).
Először is fontos megértened, hogy változtatni, bármin módosítani mindig csak az Itt és a Most-ban tudunk, ezért a múltban elkövetett hibáinkkal visszamenőleg nem lehet mit kezdeni. Tudom, hogy tehetetlenséget élünk meg, és teljesen természetes, hogy bennünk van a düh, de el kell fogadnunk a tényt, hogy vannak történések, amelyeken utólag már nem tudunk változtatni.
Elválunk, mert nem működik a kapcsolatunk, ez azonban a gyermekeinkre is erős kihatással van. Tudjuk, hiszen a belső sztenderdünk is „mondja”, hogy a válással kárt okozunk kifelé. Emiatt sokkal inkább legitimebbnek, jogosabbnak tartjuk az önvádunkat, hiszen látható, negatív eredménye van a tettünknek: a gyermekünk szenved, éppen ezért az önbüntetést is teljes mértékig jogosan, elfogadhatónak tekintjük. Pszichológiai értelemben ugyanis arról van szó, hogy átléptük az én és a világ (a másik én) közti határt, ezzel pedig valós kárt okoztunk.
Mit is élünk meg ilyenkor? Az alaptézis az, hogy mindenki felelőséggel tartozik magáért, és is felelőséggel tartozom saját magamért, és a másik is saját magáért. Egy gyermek esetében azonban kicsit másabb a helyzet, ott érte is mi tartozunk felelőséggel. Egy válás következtében tehát azt érezzünk, hogy a gyerek határai miattunk sérülnek, hiszen mi zavartunk be a másik terébe. (Ugyanilyen határátlépés, ha megütjük a másikat, ha bántalmazzuk, stb.)
Nagyon hamar kialakul bennünk tehát egy önvád, ráadásul még azelőtt, hogy leellenőriztük volna a bántásunk következményeinek mértékét, azaz beszéltünk volna – jelen esetben – a gyermekünkkel. Hogyan éli meg, mit érez, mit gondol. Nagyon gyakori, hogy a sértett fél már régen megbocsátott, elengedte a dolgokat, mi azonban még mindig büntetjük magunkat, akár hosszú éveken keresztül is.
Amikor akarva-akaratlanul kárt okoztunk (baleset, válás, anyagi csőd stb.), nagyon fontos, hogy őszinte beszélgetést tudjunk kezdeményezni a külvilággal, azaz azzal, akinek ártottunk. Ez nagyon nehéz, és természetes, hogy előkerülnek a súlyos érzések, a beszélgetés azonban segíthet, hogy találjunk egy mindenki számára elfogadható megoldást. Ne feledd, az önvád egy olyan belső dialógus, amellyel biztosan nem segítünk sem a másiknak, sem magunknak. Nem beszélve arról, hogy ez a mértékű lelki önbántás nagyon ártalmas is lehet.
Ehhez el kell tudnod fogadni, hogy semmi nem történik csak negatívban, mert minden dolognak van pozitív vetülete is. Egy válásnak is.
Gondold csak végig: a szülők elhidegültek egymástól, nem voltak boldogok együtt, de ebből a gyerekek nem vettek észre (elvileg) semmit. A válás éppen ezért törést okozott az életünkben. Miután azonban a szülők külön-külön végre újra jól lesznek, a kiegyensúlyozottságuk pozitívan hat majd a gyermekekre is, az új élet új lehetőségeket rejt magában, ráadásul a gyerekek viszonylag hamar megszokják az új helyzetet és előbb-utóbb természetesnek is veszik azt.
Ha azonban mi magunk megakadunk azon a szinten, hogy csak a negatív dolgokat látjuk a válásunkban és annak következményeiben, megakadályozzuk az öngyógyulásunkat. Kezdjünk el tehát reálisan látni, igyekezzünk a másikkal párbeszédbe kerülni, hogy végre észrevehessük a pozitívumokat is.
Alaptézisem, hogy minden élőlény mindig a lehető legjobb dolgot akarja kihozni az adott helyzetéből, éppen ezért az akkori tudása, tapasztalata alapján igyekszik a legjobban dönteni. Utólag kiderülhet (a későbbi tapasztalatai, ismeretei birtokában), hogy talán lett volna más megoldás is, da akkor, a múltban, ezt tudta tenni, erre volt képes, a legjobb belátása mellett.
Fogadd el, hogy te is így tettél: az akkori működésed szerint azt a döntést tudtad meghozni, amit akkor a legjobb megoldásnak éreztél. Tudom, hogy nehéz, hiszen van benned egy ideális kép magadról, akár az adott helyzetről is, ezért vizsgáld meg, hogy ebben a képben benne van-e a tökéletlenség. Nézd meg, hogy ki tudod-e mondani: „Nem vagyok tökéletes, de attól még jó vagyok, hogy néha rossz döntéseket is hozok. Hiszen tényleg mindig a legjobbat akarom.”
Ha csak vádolod magad, mert a másiknak gondot okoztál, az nem vezet sehová. Nem szabad ott megakadni, hogy „ennek nem kellett volna megtörténnie”. Ne feledd, az Itt és Most-ban nem tudsz visszahatni a múlt történéseire.
De ha elfogadod, hogy a tettednek, a döntésednek lehet jó, pozitív következménye is, és a beszélgetések során kiderül, hogy a sértett fél már fel tudta dolgozni a változást, sőt, akár jót is tettél vele, akkor te is elindulhatsz a gyógyulás útján.
Neked is ismerősek a fenti problémák? Szívesen változtatnál is rajtuk, de szeretnél a saját ütemedben haladni, és mindezt pénztárcabarát módon az otthonod kényelméből? Akkor ne habozz!
A Tudatos Megújulás Programot neked készítettem.
Ha segítségre lenne a Tudatos Megújulás Programmal kapcsolatban, elérsz a Facebookon és az Instagram-oldalamon is. Ajánlom figyelmedbe a „Kibeszélő Zsófival” elnevezésű élőadásaimat is, amelyekben hétfőnként ilyen témákkal is foglalkozom. Ha pedig szeretnél értesítőt is kapni arról, mikor milyen téma kerül napirendre, iratkozz fel a hírlevelemre.
Kategóriák
1062 Budapest, Lehel út 1/a
