Nagyon sokan érzik, hogy nincsenek jól a bőrükben, hogy igazából nincsenek nagy gondjaik, mégsem stimmel az életük: megtapasztalják, milyen az elakadás az életben. Nem tudják, hogyan tovább, azt pedig végképp nem, hogy hol rontották el. Párkapcsolatokban, de egyedülállóknál is gyakran megmutatkozik az elakadás az életben, azaz amikor azt érezzük, valami hiányzik.
Mi jellemzi azt az embert, aki elakadt az életében?
A legtöbb kliensem, aki ezzel a problémával keres meg, motiválatlanságról panaszkodik: nem érez késztetést magában semmi iránt. Rendszerint kiderül, hogy igazából soha nem figyelt oda a saját igényeire, vagyis arra, hogy mit szeretne, mi az, amit utál, milyen vágya van, mi hozza lázba, mi tölti el szeretettel. Mivel gyermekkorától kezdve így él, és még a legalapvetőbb szinten, tehát a fizikai szükséglet szintjén sem figyelt, illetve figyel oda a saját igényeire, egyértelműen megmutatkozik nála az elakadás az életben.
Az ilyen emberek rendszerint nagyon visszafogottak, még a mozdulataikban is. Csendesek, különösen figyelmesek a környezetükre, mindig megfelelően vannak felöltözve, halkak vagy legalábbis kevésbé zavarók, megfontoltak, átgondolják, mielőtt bármit is mondanának. Törékenyek, érzékenyek. Ugyanakkor hasonló problémákkal küzdők lehetnek olyan emberek is, akik ennek teljesen az ellenkezői, azaz totálisan elérzéktelenedett személyek, aki nem is érti, miért probléma, ha nem minden esetben tudják, hogy mit szeretnének.
Superwoman – Önbizalom Fejlesztő Online Tréning – Légy te is magabiztos!
Induljunk ki hát ebből, vagyis, hogy:
Honnan tudhatjuk, hogy mit szeretnénk?
Amikor gyermekek vagyunk, rengeteg impulzusunk van, tele vagyunk igényekkel, amelyeket nem tudunk kordában tartani. Itt jön képbe a szülő, aki valahogyan meg akarja nekünk tanítani, hogy hogyan késleltessük a szükségleteinket, hogyan rendezzük be az igényeinket a bennünket körülvevő társadalmi kontextusba. A szülő tehát megtanítja, hogy nem pisilünk akárhová, hanem hogy először pelenkába, aztán nagyobb gyermekként a mosdóban végezzük el a dolgunkat. Megtanítja, hogy nem üvöltözünk a buszon, nem kiabálunk az étteremben, nem rugdossuk a követ, mert szétmegy a cipőnk orra, stb.
Szülőként mi is ezt tesszük a gyermekinkkel, megtanítjuk őket arra, hogyan fékezzék meg a teljesen ösztönösen, azonnal megjelenő impulzusaikat. (Janikovszky Éva könyvei zseniálisan mutatják be ezt a fajta leszoktatást, beszoktatást, a gyermekek „betörését”.) Erre még az iskola is rátesz egy lapáttal, ahol fegyelmezetten kell ülni, ki kell magunkat húzni, csendben kell maradni, nem szabad forgolódni, nem szabad másra figyelni. Mindenki igyekszik tehát jó állampolgárt nevelni az egyébként érdeklődő, saját igényekkel teli gyermekekből. A egészséges szocializációs folyamattól még persze nem lesz később elakadás az életben.
Vannak azonban olyan családok is, ahol a kicsik teljesen mást tanulnak meg: azt, hogy a saját környezetük nem biztonságos. A szülő dührohama, a hirtelen fellépő agressziója, a sértődékenysége, a türelmetlensége, a gyermek megszégyenítése, igényeinek kigúnyolása azt tanítja meg a gyereknek, hogy a belső késztetéseit el kell rejtenie: ezek nem mondhatók ki, nem mutathatók ki, nem vállalhatók fel.
Mit tesz hát a gyermek? El kezd leszokni arról, hogy elmondja, mit szeretne, sőt, elérzékteleníti magát a saját igényeivel szemben, s teszi ezt úgy, hogy a végén már fel sem ismeri vagy észre sem veszi azokat.
Ilyen egyszerű példa, amikor fel sem tűnik, hogy mennyire megterhelő, hogy semmi időd magadra, de ilyen elérzéktelenedett az a szülő is, aki simán beszélget, miközben a gyermeke üvölt mellette.
Elakadás az életben: Mi köze van az elérzéktelenítésnek mindehhez?
Számos dologgal szemben képesek vagyunk elérzékteleníteni magunkat. Ez nem feltétlenül rossz, hiszen sokszor hatékony „stratégia”, ha épp fájdalmunk van vagy ha túl nagy a stressz körülöttünk. Jó ugyanis, ha ilyen helyzetekben le tudunk kapcsolódni, el tudjuk vinni a figyelmünket, mert ilyenkor kifejezetten adaptív, támogató viselkedési formaként működhet az elérzéktelenítés. Ha azonban ez az elsődleges stratégiánk a saját igényeinkkel szemben is, akkor baj van: szépen lassan megteremtődik az elakadás az életben.
Ennek következtében ugyanis szépen lassan eljutunk oda, hogy nem figyelünk befelé, nem fogalmazzuk meg egy-egy adott helyzettel kapcsolatos igényeinket (pl. szeretem vagy nem szeretem) hanem arra tanulunk rá, hogy a figyelmünk kint, másokon vagy más dolgokon legyen.
Akik így élnek, rendszerint extra radarral rendelkeznek arra vonatkozóan, hogy adott helyzetben, adott környezetben ki mit szeretne, neki magának hogyan kell viselkednie, mit gondolhat a másik, hogyan lehetne a kedvére tenni. Ez a túlfejlett figyelem iszonyatosan szenzitívvé teszi az embert a környezetre, viszont ugyanez a szenzitivitás, ez a fajta érzékenység a saját belső figyelemre, a belső igényekre elnémul.
Milyen belső igények lehetnek ezek?
1. Fiziológiás igények: Mi az, ami kényelmes nekem? Pihenni? Mosdóba menni? Enni? Inni? Ledőlni? Átmozgatni magam? Terhelni magam? Bizony, ezekre az területekre is kiterjedhet a szenzitivitás, az érzékenység elvesztése: túlfeszítjük magunkat a munkában, nem pihenünk eleget, nem táplálkozunk rendesen, nem mozgunk, elhanyagoljuk magunkat, azaz háttérbe szorítjuk az igényeinket.
2. Érzelmi területen is mutatkozhat azonban deficit: Amikor az az ösztönös igény, hogy szeretve legyünk, figyelmet, elismerést kapjunk a környezetünktől, nem jelenik meg a figyelmünkben. Érzéketlenek vagyunk eme igényeinkre, nem ismerjük fel, hogy erre vágynánk, vagy ha mégis, nem mondjuk ki, mert nem is gondoljuk adott helyzetben, hogy ilyen igényt megfogalmazhatunk kifelé. Azt tanultuk meg ugyanis, hogy a környezetünktől nem lehet kérni, nem fejezhetjük ki magunkat biztonsággal.
3. Kognitív igények is léteznek, ahol a „megérteni”, a „megcsinálni”, a „megoldani”, a „tudni” van erősen jelen. Érdekes tény, hogy általában ez a terület sérül kevésbé. Persze ennek is megvan az oka.
Miért ritka az elakadás az életben a kognitív igények terén?
A kognitív igényeket, azaz – leegyszerűsítve – a tudásszomjat nehezebb kívülről gátolni, hiszen, ha más nem is, az iskola ezt mindenképpen preferálja, a kognitív igényeink kifejeződését, kinyilvánítását elismeri, támogatja.
Ezért boldogulhatunk könnyebben a munka vonalán, a feladatmegoldásokban, a karrierünkben, ezért tudunk jól helytállni a munkahelyünkön, míg más területeinknek nem. Természetesen elképzelhető, hogy az otthoni, családi környezetünk a kognitív igényeink kifejezését is akadályozta, hiszen az olyan szülői megnyilvánulások, mint a „Ne kérdezz már annyit!” „Miért akarsz mindent tudni?” „Hülye vagy fiam.” „Te ehhez nem értesz!” erősen gátló mondatok, de ha ezt az iskola kompenzálta, akkor eljuthattunk addig, hogy a munka mint egyetlen megtartó közeg akár a hobbinkká, a szenvedélyünkké is válhatott.
Sokan élnek úgy, hogy nincsen másra figyelmük, nincsen tudásuk az önmagukkal kapcsolatos igények, késztetések területén, csak azt tudják, hogy imádják a munkájukat, ez a mindenük. Ők azok, akik mintegy légüres térbe kerülnek, ha nincsenek elvárások, ha senki nem mondja meg nekik, mit kell csinálniuk, ezért az egyetlen dologhoz nyúlnak, ami van: a munkához, azaz a kognitív igényeik kielégítéséhez.
Az elérzéktelenítés skálája – Te hol állsz rajta?
Hogy mit és melyik területen, illetve hogy mennyire érzéketlenítünk el magunkban, az nem egy pontban mérhető faktor. Az érzéketlenítést legjobban egy skálán értelmezhetjük, amelyen több személyiségtípust is felfedezhetünk.
Az egyik végén áll az az ember, aki egyáltalán nem érti, miért baj, hogy nem tudja, mit akar, mit szeretne. Ő az a típus, akinek mindig mindegy, hogy mit csinálnak, a másikra bízza a döntést, és fogalma sincs, hogy ez a fajta „közömbössége” gondot okoz. Pedig könnyen belátható: azzal, hogy kihúzza magát a döntés alól, mivel nem tudja, mit is szeretne igazából, magára hagyja a másikat a döntés felelősséggével. És miért nem tudja, hogy mit szeretne? Mert nem tanulta meg gyermekként, hogy hogyan ismerje fel az igényeit, hogyan juttassa azokat érvényre, hogyan ítélje meg, hogy mi az, ami neki jó vagy éppen rossz.
A családi dinamikában a „nekem mindegy, csináljuk, amit te akarsz” hozzáállás lehet persze időnként teljesen adaptív, elfogadható, de ha ez egy állandósult attitűd, ha ez az alaphozzáállás valakinél, akkor borítékolható a másik fél elégedetlensége.
Miért olyan nehéz a helyzete az ilyen sodródóknak? Miért jelentkezik náluk elakadás az életben?
Ha párkapcsolatról, családi dinamikáról beszélünk, akkor a fenti esetben egy torzulást láthatunk: az egyik fél mindig egyedül marad a felelősséggel, a döntés felelősségével, illetve azzal a bizonytalansággal, hogy mindenki számára megfelelő döntést hoz-e. Ráadásul ilyenkor rendszerint kiderül, hogy a „mindegy-típusú” félnek azért mégsem teljesen mindegy a dolog, a másik fél által meghozott döntés mégsem egészen olyan, amilyet szeretett volna, és akkor átvált kritizálóba. Természetesen a másik, a döntéshozó fél úgy érzi, hogy szemrehányást kapott, miközben egyedül maradt, mindent ő csinált, mindig ő dönt, a másik pedig nem veszi ki a részét a felelősségből.
A tagok tehát aktív, illetve passzív szereplővé válnak, vagyis az egyik fél szupportív, támogató, aki megtanulta, hogy „jó pofát kell vágni” mindenhez és neki kell meghoznia a döntéseket, a másik fél pedig passzív ellenállással van jelen, sodródik, de húzogatja a száját. Van azonban egy másik típus is, a teljes ellenálló. Ő áll a skála másik végén. Ugyan ő sem tudja, hogy mit szeretne, ő sem ismeri fel/érzékeli az igényeit, de egyet tud: hogy amit a másik dönt, az neki biztosan nem jó.
Mi a közös a skála végpontjain állók személyiségében? Hogy mindegyiknek ugyanaz a korlátozó hiedelme, miszerint nem hathat a környezetére, nem fejezheti ki a saját igényeit. Úgy éli meg a helyzeteket, minta készen kapta volna azt a világot, amelynek befolyásolására semmilyen lehetősége, erőforrása, kompetenciája nincs. Ezáltal a helyzetekbe sodródik, nem ő irányít, vele csak történnek a dolgok. Ha ez hosszú éveken keresztül fennáll, az illető kiüresedést él meg és máris kész az elakadás az életben.
Mitől függ, hogy hol állunk a skálán?
Nem mondok újat azzal, hogy a szülői behatásoktól. Attól függően ugyanis, hogy mennyire és milyen szülői behatások értek minket gyermekként, lesz az elérzéktelenítésünk is gyengébb vagy erősebb.
Milyen negatív szülői behatásokról lehet szó? Nos, a lista elég hosszú:
Megszégyenítettek bennünket, kinevettek, kigúnyoltak mások előtt, a családon belül minősítő szavakat használtak azzal kapcsolatosan, ha az igényeinket kifejeztük, idővel agresszióval válaszoltak az impulzív megnyilvánulásainkra, fenyegető volt megmutatnunk az igényeinket, nem lett helyünk a rendszerben.
Ez utóbbira példa az alkoholista és/vagy elhanyagoló és/vagy inkompetens szülő, aki nem nőtt bele a feladatába, ezért mellette nincs helye az igényeink kifejezésének. Nem feltétlenül azért, mert az ilyen szülő bántja a gyermekét, hanem mert nem érdekli, hogy mit szeretne a gyermek. Nem kell tehát szó szerint vett traumatikus élmény ahhoz, hogy kicsiként megtanuljuk, nem vagyunk fontosak. Sajnos elég lehet ehhez annyit megtapasztalni, hogy az igényeinket nem kérdezi meg senki, nem fordul felénk senki érzékenységgel. Ennyi már lehet igazi elakadás az életben.
A megszégyenítés, a büntetés, az elhanyagolás, a kiszámíthatatlan szülői reakciók (amikor hol mézesmázosak, hol türelmetlenek és felcsattanók a gyermekkel), illetve a hozott minta, amikor a szülők is elérzéktelenítették magukat már fiatalon (hiszen ők is ebben nőttek fel), rendszerint továbbadódik: a gyermek nem lát más példát, nem tanulja meg az igényei felismerését, kimutatását, ezért meg sem kérdőjeleződik benne, hogy másképp is lehet élni. Nem csak sodródni, hanem kézbe venni az irányítást a helyzetek és a körülményeink felett, mert ez az egyetlen módja, ahogy megszüntethető az elakadás az életben.
Ebben tovább gátol az, hogy a fenti szülőtípusoktól könnyen eltanulható a kifelé élés, a „mit gondolnak rólunk mások” – jellegű szólamok magunkévá tétele, és a belső önmagunkhoz való kapcsolódás ignorálása. Lehet, hogy a gyermeknek lennének belső igényei, de mivel ennek nincs tere, nem kap semmilyen választ, így fokozatosan ő is elérzékteleníti magát.
Milyen okból érzékteleníthet el még egy szülő?
Még egy oka lehet annak, amikor a szülő figyelmen kívül hagyja a gyermeke igényeit, aki így nagyon korán megtapasztalhatja, mit jelent az elakadás az életben: ha a szülő olyan élethelyzetbe kerül, ami miatt képtelen figyelni a korai életszakaszában lévő gyermekére: például ha baj van a házasságában, egészségügyi vagy anyagi gondjai vannak, esetleg más súlyos problémák gyötrik. Ilyenkor a szülő elhanyagolóként viselkedik, de feltételezhetően ez csak átmeneti állapot, és később már elindulhat a kapcsolódás a gyermekkel. Ilyenkor jellemzően nem jött létre tartós elakadás az életben, hanem inkább csak időszakos elakadás tapasztalható az életben.
Összefoglalva tehát: az elérzéktelenítettség skálájának egyik végén a teljesen elérzéktelenedett személyiség található, középtájon, aki tudja, érzi, hogy bizonyos helyzetekben valami nem jó neki, másképp szeretné, de nem tudja kimondani, megfogalmazni az igényeit, és van az a személyiség, aki bizonyos környezetben, bizonyos intimitásszint mellett meg tudja azt fogalmazni. Erre lehet példa, hogy a párkapcsolatában fel meri vállalni az igényeit, ki tud olyan bizalmi kapcsolatokat alakítani, ahol ezt megteheti, de minden más esetben „elnémul”. Az érzelmi igényeit például ki meri mutatni, de a testit nem, vagy a testit igen, de az érzelmit nem, a kognitívat igen, de mást nem, és így tovább. Ő van a skála másik végén, és ő az, aki a kapcsolati színterek osztályozásában területenként változóan viselkedik.
Hogy hogyan győzhetjük le az elakadásainkat, arról a folytatásban írok.
Addig is nézd meg a Tudatos Megújulás Programomat, amely nagyon sokat segíthet önmagad feltérképezésében.
Neked is ismerősek a fenti problémák? Szívesen változtatnál is rajtuk, de szeretnél a saját ütemedben haladni, és mindezt pénztárcabarát módon az otthonod kényelméből? Akkor ne habozz!
A Tudatos Megújulás Programot neked készítettem.
Ha segítségre lenne szükséged a Tudatos Megújulás Programmal kapcsolatban, vagy nálad is van elakadás az életben, elérsz a Facebookon és az Instagram-oldalamon is.
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is!