Énállapotok hatása a kapcsolatainkra

Life coach Budapest

Hogyan lehet úgy szeretni, hogyan lehet úgy kapcsolódni a másikhoz felnőtt korban, hogy ne a bennünk lévő gyermeki vagy szülői énállapotok egyike domináljon? Hogyan váljunk le a szüleinkről és hogyan éljünk boldog társas kapcsolatban a partnerünkkel úgy, hogy ő és mi is felnőttnek érezhessük magunkat?

Nagyon nehéz kérdések ezek, és rengetegszer találkozom velük a klienseimmel folytatott beszélgetések során. Felnőttnek lenni ugyanis nem kortól függ, hanem valami egészen mástól. Hogy értsük a fenti kérdések közötti összefüggéseket, tisztáznunk kell egy alapvető fogalmat: az énállapotok fogalmát.

Hogyan befolyásolják az énállapotok a kapcsolatainkat?

Az Eric Berne nevéhez kötődő tranzakcióanalízis (TA) elnevezésű irányzatban jelent meg először az énállapotok fogalma. Ha valamelyik én-állapotban vagyunk, akkor egy bizonyos módon gondolkodunk, érzünk. A testbeszédünk, a hanglejtésünk, a beszédstílusunk is ezt az egy bizonyos állapotot tükrözi, és ehhez kapcsolódnak az érzelmeink, a gondolataink és a világról alkotott feltételezéseink is. Ilyenkor egyszerűen valamilyenné válunk.

Az énállapotok között három félét különböztetünk meg pszichológiai értelemben, amelyek mindenkiben jelen vannak. Ezek az énállapotok

  • a szülői,
  • a felnőtt
  • és a gyerek.

A másik én-állapotát többnyire tökéletesen le tudjuk detektálni, tudatosan vagy tudat alatt reagálunk is rá, a sajátunkat azonban nem ismerjük fel. Ideje hát, hogy megnézzük, hogyan munkálnak bennünk ezek az énállapotok, illetve melyek a fő jellemzőik, valamint hogyan is ismerheted fel őket.

Énállapotok

A szülői énállapot

Az énállapotok közül előszőr a szülői énállapotot mutatnék be, amely lehet irányító (kritikus) vagy gondoskodó.

  • Az irányító (kritikus) szülői énállapot jellemzője, hogy nem tűr ellentmondást, ő tud mindent, tiltásokkal operál, türelmetlen, pattogó, irányító. Amikor ebben az énállapotban vagyunk, akkor azt érezzük, hogy tudjuk a tutit, nálunk van tudás, nem értjük a másik ügyetlenségét, türelmetlennek, elutasítóak, kioktatóak, kritikusak vagyunk környezetünkkel.
  • A gondoskodó szülő gondoskodni igyekszik a környezetéről. Félti a másikat, inkább megcsinál mindent a másik helyett, függetlenül attól, hogy a másiknak van szüksége erre a gondoskodásra. Ebben a szülői énállapotban is megmutatkozik a „mindentudás”, hiszen azért gondoskodik, mert szerinte a másik képtelen a megfelelő öngondoskodásra, sőt a döntéshozatalra is.

Mindegy, hogy gondoskodó vagy kritikus a szülői énállapotok közös alapfeltételezés tehát, hogy azt hiszi, ő a mindentudó, a másik pedig a képtelen pozícióban lévő ember. Biztosan ismerősek neked is ezek a mondatok: „Hagyd, majd én megcsinálom!” „Vedd fel a sáladat, mert hideg van!” „Oda készítettem a kulcsodat a szekrényre!” „Így csináld, mert ez csak így lesz jó.” „Én megmondtam.”

Mi történik akkor, ha szülő énállapotból szólítjuk meg a másikat (a társunkat, barátunkat stb.)? Nos, automatikusan beletoljuk őt a gyermek énállapotba, vagyis arra „kényszerítjük”, hogy a gyermeki énállapot szólaljon meg benne.

énállapotok

A gyerek énállapotok

3 típusú gyerek énállapotot különböztetünk meg:

  • Az alkalmazkodó egyetért, rendszerint meg akar felelni, igyekszik, törekszik, próbál jó lenni, meg se kérdőjelezi, hogy a felé támasztott elvárások megfelelők, jogosak-e. Egy vagy két erősen domináns szülő esetén a gyermekek rendszerint alkalmazkodók lesznek. De az elsőszülött is gyakran választja az alkalmazkodó stratégiát, hogy minél több figyelmet, elismerést kapjon a szüleitől.
  • A lázadó gyermeki állapot viszont nehezebben megfogható, hiszen az lehet passzív vagy aktív is. Passzív ellenállásról akkor beszélünk, amikor figyelmen kívül hagyjuk az „utasításokat”, amikor bólintunk ugyan, de nem csináljuk meg, amit tőlünk szeretnének, vagy amikor halogatunk. Aktív ellenállás esetén azonban szóvá tesszük a dolgokat, veszekszünk, megkérdőjelezzük a „hatalom legitimitását”, visszaszólunk vagy épp betámadunk. Amennyiben a családban nem túl erős a szülői dominancia, nincs túl nagy elnyomás, a gyermekeknek van esélyük lázadozni. Sőt, ha a születési sorrendben előttünk levő gyerekek már befoglalták az alkalmazkodó stratégiát, és főként ha azonos neműek velünk, akkor mi már jó eséllyel a lázadót válasszuk, mert ezzel több figyelmet tudunk elérni a családban.
  • A szabad gyerek viszont a fentiekkel ellentétben képes teljesen elmélyülni a saját világában, ki tudja zárni a környezetét. Ő az, akik nem hallja meg, ha szólunk hozzá, mert annyira elmerült a számára fontos dolgokban.

Melyik a te kedvenced?

Mindenkinek van egy úgynevezett kedvenc énállapota, amely nem azért kedvenc, mert annyira szeretjük, hanem mert ez az, amelyben „otthon” vagyunk, amelybe a családunk valahogyan beszoktatott bennünket, vagy amit akkor és ott a leginkább megérte választani magunknak. Gyerekként a legfontosabb számunkra a szüleink figyelme, elismerése, elfogadása, éppen ezért minden gyerek igyekszik azt a stratégiát kialakítani, ami a legtöbb figyelmet, elismerést vált ki a szüleiből.

Sajnos bizonyos esetekben, (elhanyagoló, érzelmileg elérhetetlen, leterhelt szülők) esetén mivel a gyermek nem képes pozitív figyelmet (elismerés, bátorítás, szeretet megnyilvánulás stb.) elszedni környezetétől, így akár a negatív figyelem (szidás, veszekedés, büntetés) megszerzésére alakít ki stratégiát. Ők lesznek a nehéz, problémás, lázadó gyerekek, a család fekete bárányai. Ha erős akaratú, autoriter szülők mellett nevelkedtünk, akkor várhatóan az alkalmazkodó vagy a lázadó énállapot lesz a kedvenc énállapotunk.

Az hogy a gyerek énállapotok közül mégis melyiket választjuk magunknak, az sok mindenen múlhat. Ilyen a születési sorrendünk is, azaz, hogy hányadik gyermek vagyunk a családban. (Erről bővebben ITT olvashatsz.) Jellemzően egy kevésbé elnyomó közegben a második gyermek mindig eltérő énállapotot választ magának az elsőtől, a harmadik gyermeknél pedig gyakori a szabad gyermeki.

Tudnunk kell azonban, hogy a választásunkat a saját alapbeállítottságunk, habitusunk is befolyásolja. Ha például pörgős, aktív gyermekek voltunk, nagy valószínűség szerint könnyebben választottuk a lázadást, mint az alkalmazkodást. Ha nem tudod, hogy nálad melyik a dominánsabb, csak nézd meg, az alábbi kijelentésekből melyikre rezonálsz leginkább.

„Nehezemre esik nemet mondani.” – Alkalmazkodó gyerek alaptémája

„Utálom a kereteket, nem szeretem, ha megmondják mit csináljak?” – Lázadó gyerek témája

“Nem akarok felnőni, az olyan unalmas.” – Szabad gyerek témája

énállapot rajz boldog lány virágokkal rigóval

Hogyan hatnak ránk az énállapotok?

Születésünkkor és csecsemőként -jó esetben – a gondoskodó énállapottal ismerkedünk meg először. Amikor viszont már tudunk négykézláb is közlekedni, azonnal megtapasztaljuk szüleink, nevelőink irányítói (kritikus) én-állapotát is („Ne nyúlj a konnektorba!”). Ez a kettő tehát az első, amelyet tudat alatt mintaként beépítünk az életünkbe, hiszen a gyerekkorunk csak arról szól, hogy hol gondoskodnak rólunk, hol pedig irányítanak bennünket.

Gyermekkorunkban tehát detektáljuk a szüleinknél megjelent gondoskodó és kritikus énállapotokat, ehhez igazítva felveszünk egy magunknak választottat is, amelyet a családunk eltűr tőlünk. Ennek függvényében leszünk alkalmazkodók, lázadók vagy szabad gyermekek.

A látott és tapasztalt énállapotokat mintaként beolvasztjuk a képünkbe (18 éves korunkra rengeteg irányítói/kritikus mintát látunk szüleinktől, tanárainktól), és felcseperedve elkezdjük „letanulni” a társunk, közegünk énállapotait is.

A felnövés során az lenne a cél, hogy egyre többször megtapasztaljuk a felnőtt én-állapotot is, és onnan (is) érintkezzünk másokkal. Ennek megtanulása nélkül kénytelen vagyunk a régi mintáinkhoz visszanyúlni, vagy mi leszünk a szülők egy helyzetbe vagy a gyerek étállapottal vagyunk jelen az életünkben. A felnőtt énállapot hiányában egészségtelen kapcsolataink lehetnek, nem tudjuk majd kezelni a konfliktusainkat, sőt akár képtelenek leszünk leválni a saját szüleinkről is.

A fentiekből következik, hogy az említett szülő-gyerek dinamika (pl. gondoskodó-alkalmazkodó, irányító-lázadó stb.) csak bizonyos korig működhet egészséges mederben, hiszen a gyermekeknek csak addig van szükségük gondoskodásra, irányításra, ameddig valóban gyermekek. Egy idő után szembe kell nézni az elengedés-leválás kérdésével és át kell menni a felnőtt-felnőtt kapcsolódásba.

Hogy mikor jön el ez a pont, nehéz megmondani, hiszen személyenként, családonként ez némiképp eltérhet, de ha van tinédzser gyerekünk, akkor el kell kezdenünk fokozatosan elengedni a kezét, hogy ő is megtanulhassa, mi mindenre képes önállóan. Így elérhetjük, hogy megismerje a felnőtt én-állapotot és maga is megélhesse azt a társas kapcsolataiban.

a jó önértékelés énállapot

A felnőtt énállapot

Az énállapotok közül a felnőtt énállapotban vállalunk felelősséget a tetteinkért, tudunk döntéseket hozni, vállaljuk azok következményeit és tisztában vagyunk a saját korlátainkkal, határainkkal és személyes hatáskörünkkel is. Gyermekként erre még valóban képtelenek vagyunk, ezért szükségünk van a szüleink védelmére, gondoskodására, irányítására, akár arra is, hogy helyettünk döntsenek. Fiatal felnőttként azonban már nem vagy legalábbis nem akkora mértékben, mint előtte.

Nekünk, szülőknek tehát tudomásul kell vennünk, hogy a gyermekünk önálló személyiség, aki nem azért van, hogy bennünket boldoggá tegyen. Neki a saját érzelmei mentén kell haladnia az életében. Vissza kell húzódnunk és bár nehéz kívülről figyelni próbálkozásaikat, de egyre több teret kell nekik biztosítani, hogy felelősséget vállalhassanak magukért és a döntéseikért.

Hol rontjuk el szülőként?

Ha továbbra is szülői én-állapotból beszélünk felnőtt gyermekünkkel, akkor benne tartjuk velünk szemben az ő gyerek énállapotában, amely továbbra is vagy alkalmazkodó („Ki kell elégítenem a szüleim igényeit.”), vagy lázadó („Nem értek egyet a rendszerrel, de elismerem, hogy hatalma van felettem.” – fekete bárány), esetleg szabad gyermeki énállapot lesz. (mama hotel, nem akarok felnőni, csak a szórakozás érdekel)

Fontos, hogy ha elengedtük a gyermekünket és ő átmegy a felnőtt énállapotba, ne menjünk be a terébe. Muszáj elhinnünk és feltételeznünk, hogy a gyermekünk már elég nagy és szívós bizonyos dolgokhoz, tud döntéseket hozni, képes vállalni és elviselni is azok következményeit.

A kérdés tehát most az, hogy hogyan lehet felnőtt én-állapotba kerülni gyermekként és szülőként egymáshoz kapcsolódva, hogyan lehetséges ezt elérni a párkapcsolatainkban és egyéb társas kapcsolódásainkban. A következő cikkemben erről írok.

Ha pedig úgy érzed, hogy neked is gondot okoz a kötődési stílusod és ebben további támogatásra van szükséged, gyere és csatlakozz a Kötődési zavarral élők zárt Facebook csoportjához, amit azzal a céllal hoztam létre, hogy segítséget kérhess, tanulhass tőlem és másoktól és megoszthassd saját megéléseidet is.  

Neked is ismerősek a fenti problémák? Szívesen változtatnál is rajtuk, de szeretnél a saját ütemedben haladni, és mindezt pénztárcabarát módon az otthonod kényelméből?  Akkor ne habozz! 
Tudatos Megújulás Programot neked készítettem. 

Ha segítségre lenne szükséged a Tudatos Megújulás Programmal kapcsolatban, elérsz a Facebookon és az Instagram-oldalamon is. Ha pedig szeretnél sok mindent megtudni magadról, iratkozz fel a hírlevelemre.

Egy hozzászólás a(z) “Énállapotok hatása a kapcsolatainkra” című bejegyzéshez

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.

Ha elsőkézből szeretnél értesülni az újdonságokról, iratkozz fel a hírlevemre!

* kötelező mező