Gyógyítók? Küzdelmesek? Semlegesek? Van-e esély érett kapcsolódásra? És ha van, mikor? Mi kell ahhoz, hogy kötődési sebbekkel is képesek legyünk jó kapcsolatokat kialakítani? Ezekre a kérdésekre ad választ az alábbi cikkem.
Már egészen kiskorunkban, az első barátságainkban, kapcsolódásainkban megjelennek a későbbi kötődési sebünk lenyomatai. Mit gondolsz, vajon merre vihet tovább az útja annak a kislánynak vagy kisfiúnak, aki – amikor felnő – hajózni kezd a szerelmi kapcsolatok sokszor háborgó tengerén?
Amennyiben valamilyen kötődési sebbel érkezünk ebbe az életkorba, jellemzően három kapcsolódási típus közül választhatunk. Az, hogy te melyiket tapasztalhatod/tapasztalhattad meg, leginkább a véletlentől, a sorszerűségtől függ.
Igazából négy, de ahhoz, hogy a negyediket elérjük, még sok mindenen keresztül kell mennünk. Kezdjük is el a „megkerülhetetlen” küzdelmes kapcsolatokkal. Abban az esetben ugyanis, ha kötődési sebed van, óhatatlanul megtalál egy küzdelmes, egy gyógyító vagy egy neutrális kapcsolódás. Bár ez nem hangzik olyan ijesztően, mindegyikkel van egy kis gond. Sőt.
Küzdelmes kapcsolatoknak nevezem azokat a kapcsolatokat, ahol a felek a saját kötődési sebük, deficites működésük mentén kapcsolódnak egymáshoz: Megtalálják egymásban azt a „szülőt,” aki leginkább okozója volt a korai sérüléseiknek, és egymást kiegészítő játéktársként elkezdik játszani a régről hozott játszmáikat.
Ezekben a kapcsolatokban a korai sérülés dinamikai leismétlése, annak újrajátszása lesz a lényeg, ráadásul hosszú-hosszú évekig. Miért? Mert a felek „nem találnak egymáson fogást”, azaz hiába próbálják feloldani, megdolgozni a hozott kötődési sebüket, nehézségeiket, a másik furcsa mód épp ott hajlíthatatlan, ott képtelen a változásra, ahol a leginkább igényelnénk azt tőle. Erre mondták a bölcs öregek, hogy megtalálta, mint zsák a foltját.
Tegyük fel, hogy egy olyan anya mellett nőttél fel, aki érzelmileg hol elérhető volt, hol nem; akinek kiszámíthatatlan volt a reakciója, nehezen tudtad olvasni az érzelmeit, így a teljes biztonságot soha nem tudtad mellette megtapasztalni. Ebben az esetben jó eséllyel azok a férfiak keltik majd fel a figyelmedet, akik titokzatosak vagy legalábbis érzelmileg elérhetetlenek, változékonyak, könnyen és előzmények nélkül átcsapnak nagyfokú szeretetből a teljes elutasításba. Pont azt a szülőt, azaz mintát választod be tehát magadnak, amely a nehézségeidet okozta.
És milyen nehézségeid vannak? Mit hozol otthonról? Az el nem fogadás, a közelség-távolság váltakozásának dinamikáját, és azt, hogy a közelséghez hozzátartoznak a fájdalmas élmények. Ezt aztán szépen leutánzod a kapcsolatodban (bár lehet, hogy már kicsit jobb verzióban), és így igazi küzdelmes kapcsolódás vár rád. Miért maradsz meg benne mégis?
Mert a remény hal meg utoljára… Abban bízunk, hogy ami a szüleinkkel nem működött, az majd most fog. Ha például nem kaptuk meg otthon azt az elfogadást, azt a figyelmet, amire vágytunk, vagy esetleg mindig várni kellett arra, hogy velünk is foglalkozzanak, a kapcsolatunkban létrehozzuk ugyanezt a megélést (üldöző és üldözött, bántalmazott és bántott), és abban reménykedünk, hogy ezúttal sikerül meggyógyítani a kötődési sebünket. Végig ott van bennünk a hit, hogy a másiktól megkapjuk majd azt az elfogadást, amelyet a szüleinktől nem.
Így kerülünk újra és újra olyan helyzetekbe, amelyekre az ismerőseink, barátaink már régen nemet mondtak volna, de mivel nekünk ez a kapcsolati dinamika az ismerős, ebből próbáljuk meg kihozni a legjobbat. Valójában azonban vergődünk és reménykedünk, százszor és ezerszer is nekifutunk, közben pedig folyamatosan sérülünk. A környezetünk mindeközben teljes értetlenséggel figyeli a szenvedésünket, de mi – mint egy légy a légypapírra – bele vagyunk ragadva a helyzetbe.
A küzdelmes kapcsolatok lényege tehát az ismerősség érzése és a leismétlés kényszere. Az ismerősség érzése pedig nem más, mint az a fájdalmas alapérzés, a kötődési sebünk, amelyet otthonról hozunk és amelyet leutánzunk, majd újra és újra megteremtünk magunknak. A küzdelmes kapcsolatokban lévő társ valójában csak asszisztál ehhez a monodrámához.
Fontos azonban megjegyezni, hogy társként mi is asszisztálunk az övéhez, az ő egyéni drámájához, amivel éppen az ő alapérzését teremtjük meg. Mondtam, hogy zsák a foltját, igaz?
A lista a végtelenségig folytatható. A lényeg, hogy a küzdelmes kapcsolatok állandóan felszakítják a kötődési sebeinket, így a gyógyulási folyamat nem tud elkezdődni. Nem úgy, mint a gyógyító kapcsolatokban. Ott sem tejfel azonban az élet.
Én is kötődési sérüléssel érkeztem meg a fiatalfelnőtt-koromba. Anyukám zárkózott, érzelmileg elérhetetlen, időnként kifejezetten elutasító szülő volt, akire ugyan minden operatív dologban lehetett számítani, de melegséget, érzelmi biztonságot a saját hozott sérülése, kötődési sebe miatt nem tudott nekem nyújtani. 14 évesen ismerkedtem meg a későbbi férjemmel, aki pont azt az elfogadást, melegséget, szeretetett adta nekem az első pillanattól kezdve, ami annyira hiányzott nekem otthon.
Bár az együtt töltött évek során sokat tanultam magamról, erősödtem, fejlődtem ebben az általam csak gyógyítónak nevezett kapcsolatban, ahol megtapasztalhattam a teljes elfogadást is, egy idő után „kinőttem” belőle.
Olyan társra találsz, aki úgy támogat téged, úgy viszonyul hozzád, ahogyan azt mindig is szeretted volna. Ilyen kapcsolódás az idősebb-fiatalabb partnerpáros, ahol apánk helyett apánk a társunk, de ilyen kapcsolat létrejöhet két olyan ember között is, akik pont azt adják egymásnak, azt a figyelmet, azt a védettséget, amelyet otthon nem kaptak meg. A hosszútávú negatív hatás mégis borítékolható.
A gyógyító kapcsolatok tökéletes ellentétei a küzdelmes kapcsolatoknak, bár kialakulásuk hátterében ugyanaz áll: az otthonról hozott kötődési seb, sérülés. A gyógyító kapcsolatokban a résztvevők azért kapcsolódnak egymáshoz, mert a hozott kötődési sebüket, hiányukat igyekeznek a másiktól bepótolni. A gyógyító kapcsolatokra éppen ezért jellemző a nagyfokú szimbiózis, az állandó közelség keresése, a felek önfeladása és összeolvadása. Ez milyen jól hangzik, ugye? Ki ne akarna szeretve lenni és állandó közelséget megélni?
A baj csak ott van, hogy bár ezek a kapcsolatok a felek kötődési sebeire általában valóban gyógyítóan hatnak, egy idő után mégis megjelenik a megrekedtség érzése. Vajon miért?
A megrekedtség hátterében éppen maga a szimbiózis áll, ami rövidtávon ugyan sokat adhat, hosszútávon elveszi, megakadályozza a felek önazonosságának megerősödését, fejlődési potenciálját, önkiteljesedését. Az ilyen gyógyító kapcsolatok az egyik fél számára előbb-utóbb fojtogatóvá válhatnak, hiszen kinőtte ezt a fajta kapcsolódást; úgy érzi, már nincs szüksége erre a támogató közegre. Ez aztán jobb esetben szakításhoz vagy váláshoz vezet, sokan vannak azonban, akik nem tudnak kijönni belőle, hiába ürültek ki az érzelmeik.
Marad a megszokás miatti együttélés, a csendes egymás mellett maradás, mert a kapcsolat pont arra a hiányra vagy nehézségre reflektál, arra ad választ, amit magunkkal hoztunk otthonról: itt végre békén vagyunk hagyva, elfogadnak bennünket. Persze konfliktusok itt is előfordulhatnak, de az összekapaszkodás olyan nagy, hogy létrejön egy ki nem mondott alku a felek között: nem hagyják cserben egymást. Ez a fajta kapcsolódás elsősorban fiatalkorban jön létre, és nagyon hosszú ideig elkíséri a feleket az életükben.
Ez a fajta megrekedtség érzelmi szinten, egzisztenciálisan vagy a családi bővülés, azaz a gyermekvállalás terén is megjelenhet. Jellemzően ezek közül az egyik területre korlátozódik a megrekedtség, míg a többiben a párok egészen jól tudnak muzsikálni.
Érzelmi megrekedtség
Ezen a szinten a felek nem képesek önállósodni, nem nőnek fel érzelmileg, nem érik el a saját érzelmi potenciáljukat, sőt sok esetben a férfi-női szerepek is megszűnnek. Baráttá, testvérré, bajtárssá válnak a partnerek, és mivel nagyfokú szimbiózisban élnek, nem történik meg a leválás és az érzelmi függetlenedés sem.
Egzisztenciális megrekedtség
Ezen a szinten a felek nem tudnak szakmailag sem kiteljesedni, megnőni, nagyobb felelősséggel járó munkát vállalni, illetve a túlzott elfogadás miatt nem ösztönzik egymást a fejlődésre, növekedésre. Ezek a párok egész életükben pénzügyi gondokkal küzdenek, képtelenek kitörni a szegénység csaphéjéból. Így egy idő után megjelenik a céltalanság, a jövőkép-nélküliség a kapcsolatban. De az is jellemző lehet ilyen kapcsolatban, hogy csak az egyik fél egzisztenciális fejlődése lesz a kapcsolat célja, míg a másik ennek a fejlődésnek a támogatójává válik.
A családdá válás szintje
Ez a kérdés igen kényes ebben az esetben. Nagyon sok gyermektelen páromnál látom azt a fajta szimbiózist, ahol inkább egymás szüleiként funkcionálnak a párkapcsolat résztvevői, mintsem szerelmespárként. Ilyenkor egy gyermek (egy kvázi versenytárs) megjelenése komolyan veszélyezteti a kapcsolatot, másrészt ebbe a nagy szimbiózisba nehezen is tudna egy harmadik fél beilleszkedni.
Vannak párok, akik felismerik, hogy ők nagyon is kerek egészek együtt, utazgatnak, élvezik az életet, és fel sem merül a továbblépés, azaz a gyermekes családdá válás gondolata. És persze vannak azok a párok, akik elvben szeretnének gyereket, de mélyen mégis ott van a félelem a kapcsolat fellazulásától, elvesztésétől, az „én vagyok a legfontosabb a másiknak” érzés elvesztésétől, és ez bizony alattomosan aláássa a gyermekvállalási projektjüket.
Mert jelen van az elfogadás, a biztonság. Tulajdonképpen minden működik, minden békés, nincs bántalmazás, nyugalom van, egy ponton túl azonban mégsem megfelelő az egész: nem segíti az önkiteljesedést.
A fentiek alapján könnyen belátható, hogy mind a gyógyító, mind a korábban kifejtett küzdelmes kapcsolatok esetében a kötődési sebeinken keresztül, a kötődési témánkhoz kapcsolódóan vagyunk együtt a másikkal.
Nem magasabb szinten kapcsolódunk, nem a saját egyéni megéléseink, az önkiteljesedés, a közös önmegvalósítás, közös célok mentén kapcsolódunk össze, hanem a küzdelmes kapcsolatoknál azért, mert meg akarjuk oldani a dinamikát, a gyógyítónál pedig azért, mert ott nem az a fontos, hogy vannak-e közös céljaink, hogy létre tudunk-e hozni valamit közösen, hanem a finom meleg biztonságot „vásároljuk meg”.
A neutrális, azaz semleges kapcsolatok valóban azok, amit az elnevezés is sejtet: egyáltalán nem rezonálunk a másik működésére. Hiába rohangál rengeteg potenciális jelölt az utcán, a nagyrészük nem hat ránk, nem szólít meg minket.
Amikor megkérem a klienseimet, hogy – a párválasztási mintázatuk vizsgálata kapcsán – vegyük számba a korábbi partnereiket, mindenki beszámol legalább egy, de inkább több neutrális kapcsolatról, ahol a másik fél volt a tipikus jófiú, a rendes csaj, akire utólag némi nosztalgiával lehet gondolni.
Ők azok, akik kedvesek és megbízhatók voltak, szeretnek is bennünket, szívesen lennének még velünk, mi mégsem érzünk semmilyen nagy bummot, nem érintenek meg bennünket belülről. Ismerős?
Amikor belemegyünk egy neutrális kapcsolatba, jellemzően még a kötődési sebünk mentén keresgélünk, és olyan embert akarunk magunk mellé, akivel ez alapján kapcsolódhatunk. (Nyilván érett felnőttkorban is vannak neutrális kapcsolódások, de ott már inkább a szerint szortírozunk, hogy mennyire illeszkedik hozzánk másik.)
Egy kliensem mesélte, hogy a „majdnem társáról” tökéletesen tudta, hogy teljesen normális férfi, igazi jófiú, az értékrendje kiváló, vele lehetne jövőt tervezni, maximálisan támogató lenne, mégsem érezte a rock and rollt. Miért? Mert még nem túl volt a kötődési sebein, sérülésein, ilyenkor pedig minden normális kapcsolódás unalmasnak tűnik. Maradtak hát a rosszfiúk, azaz a küzdelmes kapcsolatok az életében.
Hiába mérjük fel tehát ésszel, hogy a másik jó választás, egy nyugodt, kiegyensúlyozott kapcsolat ígérete, a tűz, a nagy érzelmek hiánya miatt, ha el is indul valamiféle közeledés, ismerekedés vagy akár egy kapcsolat is, mégis lezárjuk azt.
A neutrális kapcsolatok tehát olyan viszonyrendszerek, amelyekben a másik fél nem szólítja meg a bensőnket, nem rezonál (sem pro, sem kontra) a kötődési sérülésünkre, tehát nincs semmi, ami felkeltené az érdeklődésünket, beindítaná a vonzalmat. Mivel az ilyen partner nem ad nekünk jelzéseket, nem indítja be a játszmáinkat, nem irányít bennünket a megbékélés, gyógyulás felé, vagy épp ellenkezőleg, nem váltja ki belőlünk a „küzdj, harcolj” parancsokat, számunkra olyan, mintha egy másik univerzumban létezne. Nincs rajta fogás, nincs rajta kapaszkodó. Érdektelen.
A fentiek voltak tehát azok a kapcsolatok, amelyek akkor várnak ránk, ha kötődési sebekkel érkezünk meg a fiatal felnőttségbe. A cél, az ideál azonban az érett kapcsolódás lenne. A jó hír, hogy elérhető, csak előbb be kell gyógyítani a sebeinket.
Amikor valaki meglépi a kötődési sérüléseit, begyógyítja a kötődési sebeit, azaz amikor valaki megdolgozik azért (pszichoterápiában, pszichodrámával, egyéb szakértői segítségek mentén), hogy kigyógyuljon a kötődési problémáiból, eljut arra a szintre, hogy érett kapcsolatba kerüljön valakivel.
Egy érett kapcsolatban már túlléptünk a sebeinken, már nem az motivál bennünket, hogy gyógyuljunk, hogy megoldjuk a traumáinkat, feloldjuk a kapcsolati dinamikát, hanem elkezdjük megkeresni a magasabb igényeinkhez kapcsolódóan azt az embert, aki bennünket a legjobban tud támogatni a személyes fejlődésünkben, leginkább el tud fogadni, tud velünk együtt lenni, közös célokért működni, közös időt eltölteni.
Olyan ez, mintha a Maslow-piramis alsó szintjét, az alapbiztonságot már kipipáltuk volna és jöhetnek a következő lépcsőfokok: végre képesek vagyunk magasabb szintű igények mentén szortírozni a jelöltek között.
A gyógyító, de a küzdelmes kapcsolatokra is igaz, hogy nagyon megakadnak az alapbiztonság szintjén, hiszen a felek örülnek, hogy legalább azt sikerült elérniük. Ezekre az alacsony igényű kapcsolatokra jellemző, hogy ugyan a párok nem tudnak közösen célokat kitűzni, rengeteg mindenben nem igazodnak egymáshoz, sok mindent nem kapnak meg és nem adnak egymásnak, továbbá nincsenek nagy közös vágyaik sem, a biztonságos közeg, ahol nem piszkálják feleslegesen egymást, megvan, ezzel pedig látszólag megelégednek. Látszólag, mert valahol mélyen mégis érzik, ez nem az igazi boldogság…
Azért tehát, hogy érett kapcsolatban élhessünk egy másik emberrel, tennünk kell. Meg kell magunkat gyógyítani, túl kell lépnünk a kötődési sérüléseinken, sebeinknek és ismernünk kell magunkat kívül-belül egyaránt.
Ha úgy érzed, a kötődési sebed neked is negatívan befolyásolja a kapcsolódásaidat és szeretnél ezen változtatni, keress meg. Gyere és csatlakozz a Kötődési zavarral élők zárt Facebook csoportjához is, amelyet azzal a céllal hoztam létre, hogy segítséget kérhess, tanulhass tőlem és másoktól, valamint hogy megoszthasd a saját megéléseidet is.
Kérd a Tudatos Megújulás Programomat is, amely nagyon sokat segíthet önmagad feltérképezésében.
Neked is ismerősek a fenti problémák? Szívesen változtatnál is rajtuk, de szeretnél a saját ütemedben haladni, és mindezt pénztárcabarát módon az otthonod kényelméből? Akkor ne habozz!
A Tudatos Megújulás Programot neked készítettem.
Amennyiben kérdésed lenne a programmal kapcsolatban, a Facebookon és az Instagram-oldalamon is elérsz.
Ha pedig hasznosnak találtad a cikket, oszd meg a barátaiddal.
Kategóriák
1062 Budapest, Lehel utca 1/a
