Sok kliensem panaszkodik arra, hogy bár már meg tudja fogalmazni az igényeit, sőt ki is mondja azokat, a környezete valahogyan nem hallja meg, nem figyel rá. A főnöke füle mellett elmennek a szavai, a társa, a férje a többszöri kérés ellenére sem teszi meg, amit szeretne tőle (például hogy változtasson valamin), stb. A klienseim ilyenkor azt érzik, mintha nem léteznének, mintha senki nem venné észre, hogy ők is vannak, ők is élnek, saját igényekkel. Hogyan lehetséges az, hogy a környezetünk nem hallja meg a szavunkat?
Superwoman – Önbizalom Fejlesztő Online Tréning – Légy te is magabiztos!
Hogy mekkora hatása van annak, amit mondunk, alapvetően két dologtól függ:
Az emberek minden társas helyzetben pontszámot kapnak, egy pontszámot arra vonatkozóan, hogy mennyire fajsúlyosak, mennyire dominánsak, erősek, fontosak a csoportban vagy a társas interakcióban. Tudod, hasonló ez a falkasorrend kialakulásához, ahol adott egy legtöbb pontszámmal rendelkező alfahím/alfanőstény, aztán jönnek a többiek az erejük szerint.
A társas helyzetekben kapott pontszámok határozzák meg, hogy mennyire figyelnek oda mások a szavunkra. Természetesen, ha a pontszámunk egy tízes skálán 4, akkor a 8 ponttal rendelkezők semmibe fognak venni bennünket, vagy legalábbis könnyen átnéznek rajtunk, a mondandónkon. A 2-es pontszámú emberek viszont felfigyelnek és figyelnek majd ránk, viszont elképzelhető, hogy mi meg épp az ő igényeiket fogjuk akaratlanul is hátrébb sorolni. Most elgondolkoztál, igaz? Nézzük is meg, mitől függ, hogy mennyi pontot kapunk.
A fentiekből logikusan következik, hogy attól, hogyan viselkedünk a társas kapcsolatainkban, azaz mennyire vagyunk haragosak, mennyire hallatjuk a hangunkat és az igényeinket. Tudod, a halk szavú, visszahúzódó, alacsony igényű szobanövényekre nem kell annyira tekintettel lenni, mint a zajosan bömbölő oroszlánokra. Ezzel egy kicsit vissza is kanyarodunk a kölcsönösség témájához, amelynek lényege, hogy hogyan tesszük magunkat „fajsúlyossá”, illetve jelen esetben súlytalanná egy kapcsolatban.
akkor súlytalanná válunk a kapcsolatainkban, ennek következményeképpen pedig alacsonyabb pontszámot is kapunk.
Mivel arra szoktattuk a környezetünket, hogy csendesek és alkalmazkodók vagyunk, olyanok, akik könnyen háttérbe szorítják a saját igényeiket, akkor hiába fejezzük ki azokat időnként asszertívan, erősen, karakán módon, a környezetünk simán át fog siklani rajtunk. Nincs ugyanis súlya annak, amit egy alacsony pontszámú ember mond.
A klienseim gyakran nem értik a helyzetet, mert úgy vélik, ők már minden kommunikációs jó tanácsot elolvastak, elsajátítottak, begyakoroltak, mégis mindhiába. Ilyenkor azt a feladatot adom nekik, hogy figyeljék meg magukat és ismerjék fel, hogy a nap további 23 óra 57 percében hogyan érvénytelenítik el a saját akaratukat, hogyan hatnak önmaguk ellen az alapviselkedésükkel.
Ne felejtsük el, hogy mindig egymás kiegészítő szereplői vagyunk, olyanok, mint a libikóka. Az is csak akkor működik jól, ha a gyerekek a libikóka két végén nagyjából egyforma távolságra vannak a középponttól. Ha az egyikük nagyon szélen, a másikuk a középhez közel helyezkedik el, nem fognak tudni hintázni. Ahhoz tehát, hogy a rendszer működjön, a másiknak is ki kell mennie szélre, mert csak így tud hasonló súlyt gyakorolni a rúdra. Érted, igaz?
A kapcsolódásaink is olyanok, mint a libikókák. Amennyire mi alkalmazkodunk, annyira válik a másik oldal dominánssá, vagy éppen fordítva: amennyire a másik domináns, annyira leszünk mi magunk alkalmazkodók. Ha olyan kapcsolatokkal vagyunk körülvéve, ahol nemcsak a mi, de a többiek szava sem érvényesül, mert a másik fél erőszakos, mindenkin átnéz, akkor hiába vetünk be bármilyen csodakommunikációt, hatástalan lesz. A kérdés sokkal inkább az, hogy biztosan benne akarunk-e maradni az ilyen élethelyzetekben, társas kapcsolatokban.
Miért mi vagyunk azok, akik kitartanak és még akkor is dolgozunk a cégnek/vagyunk a párunk mellett, amikor láthatóan mindenki elmenekül onnan/elmarad mellőle? Valószínűleg a túlzott felelősségvállalás mint visszatartó erő léphet be ilyenkor, hiszen csak azok tudnak benne maradni ezekben a méltatlan helyzetben, akik túlzott módon felelősséget vállalnak a mellettük lévőkért, a kollégákért, a munkáért, az addig elért projektért, célokért stb.
Természetesen nagyon fontos a megfelelő kommunikáció is, azaz hogy hogyan mondjuk, amit mondunk. Hogy eléggé határozottan, erősen, nagy komolysággal tesszük mindezt, vagy ellenkezőleg. Ha van gyereked, biztosan ismered az érzést, amikor te sem vagy elég biztos és határozott magadban és hiába kéred a gyerekt ő leginkább a füle botját sem mozdítja a szavadra. De ha előveszed a belső határozottságod és érzed magadban az erőt, hogy ebből nem engedhetsz, akkor azt a gyerek is megérzi és jobban ugrik (na jó, nem ugrik, csak megteszi….). 3-ig számolok, aztán…! (egyszer majd kíváncsi lennék, mi van aztán 🤔😁)
Tudod, ha nem érzi a gyermek, hogy van bennünk elég eltökéltség (és ez minden kapcsolódásban igaz), akkor rögtön tudja, hogy értelme van ellenállni. Ha például nem vagy elég határozott abban, hogy elinduljatok a játszótérről, vagy hogy ehet-e a gyerek még egy fagyit, akkor ő — leolvasva a bizonytalanságodat — addig fog nyomulni, amíg érzékeli, hogy van esélye. A jó és hatékony kommunikáció viszont valóban elsajátítható.
Elhisszük-e, hogy jogunk van ahhoz, hogy a másikat alkalmazkodásra, együttműködésre „kényszerítsük”? Elhisszük-e, hogy fontos és respektálható az, amit kérünk? Ha ebben bizonytalanok vagyunk, akkor a másik fél ezt kiolvassa és próbálkozni is fog a „legyűrésünkkel”.
Te is biztos ismersz olyan embert, akit meg sem mernél kérni valamire, fel se mernéd hozni előtte azt az opciót, hogy… Na, őt már kiismerted és tudod, hogy bizonyos helyzetekben nagyon is erősen lecövekezi magát és nem hajlandó változtatni. Ez persze nem cél, sőt én hiszek az igények kölcsönös kielégítésében, de fontos, hogy tudd: ütközés csak ott alakul ki, ahol a két fél egyenlő erőt fejt ki egymással szemben. Ha az egyik elnyeli a nyomást, akkor ott alkalmazkodás van, ha túlnyomja, akkor pedig erőszak.
Pont ezért fontos, hogy tudatosan megválasszuk a megfelelő ellenerőt, amit egy adott helyzetben ki is kell fejtenünk. Nyilván másképp tartunk ellen az 5 éves lányunknak, mint a főnöküknek, aki mindent (is) kisajtolna belőlünk, ha tehetné, de ha sorozatosan azt tapasztaljuk, hogy nem hallanak meg bennünket, meg kell állnunk és feltenni magunknak néhány nagyon fontos kérdést.
De a kérdések sorozatának ezzel még nincs vége, hiszen az éremnek több oldala is van:
Ha másokkal is, akkor nem biztos, hogy veled van a baj, hanem lehet, hogy vele szemben nincs is más lehetőséged, mint alkalmazkodni. Ilyenkor fontolóra kell venned, hogy ha ő annyira kiült a libikóka szélére, akkor te is kiülsz-e vagy inkább leszállsz róla.
Az utolsó kérdéskör viszont talán még az előzőeknél is fontosabb. Tedd fel magadnak ezeket a kérdéseket is és legyél nagyon őszinte magadhoz:
Nos, mire jutottál?
Ahhoz, hogy egy boldog, kiegyensúlyozott életet tudj élni, fontos, hogy felismerd a téged gátló belső tényezőidet és megszabadulj tőlük. Ebben segít neked a SuperWoman Önbizalom Fejlesztő Online Tréningem. Klikkelj a részletekért!
Neked is ismerősek a fenti problémák? Szívesen változtatnál is rajtuk, de szeretnél a saját ütemedben haladni, és mindezt pénztárcabarát módon az otthonod kényelméből? Akkor ne habozz!
A Superwoman – Önbizalom Fejlesztő Online Tréninget neked készítettem.
Ha úgy érzed, további segítségre szorulsz ezzel kapcsolatban, keress meg itt vagy a Facebook- és Instagram-oldalamon. Ha pedig tetszett a cikk, oszd meg a barátaiddal és másokkal!
Kategóriák
1062 Budapest, Lehel utca 1/a
