A nárcisztikus személyiségzavar – a pszichoterápiás megközelítés szerint – az egyén egész személyiségét érintő zavar, amely hatással lehet a gondolkodására, viselkedésére, identitásérzetére és ezek összetetten, egymást mintegy erősítve vannak jelen az egyén életében. A zavart ez esetben egy fajta a normálistól eltérő kóros eltérésként, betegségként kezeli. A Gestalt terápiás irányzat viszont ezekre a módosulásokra sokkal inkább adaptációként tekint , és – ahogyan Elinor Greenberg Ph.D. írja – ez valószínűsíthetően egy gyerekkorban szerzett kreatív alkalmazkodási forma következménye. (Hogy hogyan tekint a Gestalt irányzat a személyiségzavarokra, miként értelmezi őket inkább személyiségadaptációkkal, azt előző cikkemben olvashatod. )
Kezdjük az elejéről. Egy szülő jó esetben szereti, elfogadja a gyermekét, empatikus annak szükségletei iránt és reagál azokra, elismeréssel figyeli teljesítményét, létezését, a gyermek pedig ezt az odafigyelő szeretetet, elfogadást, elismerést automatikusan internalizálja, magáévá teszi. Ezáltal képes lesz egy folyamatos énállandóságot, fix és pozitív énképet kialakítani saját magával szemben. Ha viszont kiskorban ezt az odafigyelést, elfogadást, elismerést, szeretetet nem kapja meg, a későbbiekben nem tudja önmagának sem megadni. Mivel egy állandó hiányt él meg a személy, ezért a személyisége olyan irányban és mértékben módosul, hogy ezzel a hiánnyal képes légyen megküzdeni, kompenzálni azt.
Gyermekkorunkat nagymértékben meghatározza a szüleinkkel való kapcsolatunk, az ő nevelési elveik, az érzelmi elérhetőségük, a személyiségük és érettségük, valamint a tágabb társadalmi környezetünk is. A nárcisztikus adaptációjú egyén alapélménye az, hogy neki meg kell küzdenie az elfogadásért, szeretetért, hogy elkerülje a megszégyenülést. Mit is értek ez alatt?
Az ilyen gyermek azt tanulta meg, hogy a szüleitől csak akkor kap figyelmet/elismerést/szeretetet, ha például jól viselkedik, jól tanul, fel tud mutatni valamit, stb., és nem magától értetődően szeretik, azaz nem adatik meg neki az az alapélmény, hogy önmagáért is szerethető.
Küzdeniük kellett tehát a szeretetért, nagy valószínűséggel empátiát sem tapasztaltak meg, a küzdésnek pedig így része lett a kiválóságra, a megbecsülésre való törekvés vagy annak látszata, ahogyan az empátia hiánya is. Ha kiskorukban ráadásul gyakran meg is szégyenítették, kritizálták őket, akkor pont az ettől való félelem, menekülés alakít ki bennük elmozdulást a nárcisztikus tengelyen.
Ha egyke vagy valamiért különleges a gyermek, és az egyik vagy mindkét szülő ezt a grandiózusságát építi benne (csodaszép, ragyogó, zseniális, stb.), akkor vélhetően a szülő/szülők is rajta vannak a nárcisztikus adaptáció skáláján.
Ők azok, akik mindig a különleges eredményeket dicsőítik, a grandiózusságot emlegetik, erősítik, azt emelik ki mindenben (tudás, gazdagság, ismertség, stb.). Előszeretettel hasonlítgatják magukat vagy gyerekeiket másokhoz, másokról lenézően, lekezelően beszélnek, magukat másoktól értékesebbnek – vagyon, kulturális tőke, születési előjogok stb. – tartják. Ezért a gyermeknek is ezek az értékek lesznek fontosak, hiszen meg akar felelni a családi elvárásoknak.
Azokban a családokban, ahol nyilvánvalóan nárcisztikus, kontrolláló az egyik szülő, és a gyermek hozzá kapcsolódik erősebben, ő maga is jó eséllyel azzá válik. Miért? Mert azt tapasztalta meg gyermekként, hogy ameddig kiszolgálta az érintett szülője grandiózusságát (ugyanazt a sportot űzi, ugyanazok a dolgok fontosak neki, úgy teljesít, ahogyan elvárják tőle, stb.), addig kapja az elismeréseket. És ha valamiért az adott szülő lett a gyermek számára a biztonságot adó referencia pont, igyekszik neki jobban megfelelni, mint mondjuk a másik szülőnek, aki tegyük fel könnyebben és magától értetődően biztosítja ezt az elfogadást számára.
Az ilyen szülő mellett azt is hamar megtanulja a gyermek, hogy ha esetleg másképp szeretne működni, más útra akarna térni, megszégyenítés lesz az osztályrésze. Az elismerés/ szeretet ellenpontja a megszégyenítés/ elutasítás. A megszégyenítéstől való félelem, – amire már fentebb is utaltam – ezeket a gyermekeket jó eséllyel elmozdítja a nárcisztikus adaptáció skáláján.
Azonban az is gyakori, hogy a gyermek olyan családban, környezetben nő fel, ahol a megalázás, a megszégyenítés a mindennapok része volt. Ezek vagy a szülőktől közvetlenül érkeztek, vagy az egész családot érte a környezetéből, így felnőttként jó eséllyel rengeteg erőforrást fog mozgósítani annak érdekében, hogy elkerülje a megszégyenülés, értéktelenség érzésének esélyét is.
Ha úgy nősz fel, hogy azt sulykolják beléd, alkalmatlan vagy, hogy kevesebbet érsz mint más, hogy a családod szégyellni való az anyagi helyzete, származása, diszfunkcionális működése vagy bármi más miatt, akkor ez olyan módon tudja torzítani a személyiségedet, hogy felnőtt korodban erőteljesen ki leszel élezve minden olyan helyzetre, ahol megjelenhet a megszégyenülés lehetősége.
A fentiekből már tudható, hogy erősen sérült az empátia képességük, (hiszen ők sem kaptak anno a környezetüktől) mindig csak magukkal vannak elfoglalva, pontosabban azzal, hogy kivívják mások csodálatát, elismerését, annak érdekében, hogy megőrizzék pozitív énképüket. A társas helyzetekben, a gyerekkorukban kifejlesztett csápjaikkal, folyamatosan tapogatják a környezetüket és keresik azokat a helyzeteket, amelyekben elismerést, csodálatot tudnak kiváltani másokból, és minden igyekezetükkel azon vannak, hogy elkerüljék a megszégyenülést okozó helyzeteket. Ezen a szűrőn keresztül alakítják a saját környezetüket is, amelyet csak aszerint tudnak értékelni és érzékelni, hogy a többi ember támadóan lép-e fel ellenük, vagy csodálja / isteníti őket.
Ez a fajta rigid, fixált kapcsolódási megközelítésük a közvetlen kapcsolataikra is jelentős hatással van: erősen haszonelven működtetik azokat, (értékessé teszi e őket, vagy esetleg elég csodálatot/ elismerést tudnak e bezsebelni a másik féltől) énközpontúak, hiszen a kapcsolatokat csak saját igényük (elismerés/megszégyenüléstől való félelem) mentén értékelik, élik meg. Egyszerűen fogalmazva az alapján keresnek és működtetnek kapcsolatokat, hogy tudnak-e abban elismerést, csodálatot „bezsebelni”, vagy sem. Természetesen magasabb kvalitású emberek (gazdag, művelt, ismert, idősebb, tapasztalt stb.) elismerése értékesebb, mint másoké, ezért jellemzően szeretik magukat ilyen emberekkel körül venni.
Kiemelt szerepet játszik az életükben, hogy lenyűgözzenek másokat, ezért takargatják az esetleges hibáikat, gyengeségeiket; státuszszimbólumokkal veszik körbe magukat, mert a szégyentől való félelem hatalmas bennük. A megszégyenüléstől való félelem miatt egyáltalán nem bírják a kritikát, azonnal támadásnak veszik azt, amire támadással, sok esetben a másik fél megszégyenítésével, invalidálásával reagálnak.
Nem mutatnak negatív érzéseket, sérelmeket kifelé, az összehasonlítgatás pedig különösen fontos a számukra: ki hol tart, kinek mije van, ki milyen, stb., hiszen csak ehhez képest tudják magukat meghatározni. Mivel képtelenek kapcsolódni saját sérülékenységükhöz, tökéletlenségükhöz, ezért képtelenek empátiával lenni másik hibájával, sérülékenységével. Ettől érzéketlennek, időnként egyenesen bunkónak tűnhetnek.
Kiemelten érzékenyek arra, hogy megőrizzék önmaguk tökéletességének látszatát, mivel úgy vélik, ezzel meg tudják magukat védeni a belső és külső támadásokkal szemben. Éppen ezért borzasztóan fontos számukra az állandó külső megerősítés is.
Ha jobban belegondolsz, azok a dolgok, amelyeket ebben a cikkben felsoroltam, mindenkiben ott vannak. Ki ne szeretné, ha elismernék, ha csodálnák? Ki akarná kitenni magát szégyennek, megaláztatásnak?
A válaszod valószínűleg az – nagyon is helyesen – , hogy senki.
A különbség azonban abban van, hogy mennyire központi téma ez számunkra, mennyire csak ez alapján szerveződnek a kapcsolataink, illetve működtetjük az életünket. Mennyire ezen van a fő fókusz a mindennapjainkban. Ezek mentén ugyanis már erőteljes különbségek vannak az egyének között. Azoknál, akiknél a személyközi kapcsolatokat erőteljesebben meghatározza, bekorlátozza az elismerés utáni vágy/ szégyentől való félelem, elmozdulhatnak a skálán a hétköznapitól akár egészen a patológiás területig.
Ezen túlmenően elképzelhető olyan élethelyzet, amikor átmenetileg elmozdulunk a nárcisztikus tengelyen, egy nehéz élmény vagy a környezet hatására. Például ér minket egy erőteljes megszégyenítő élmény vagy bekerülünk egy olyan baráti társaságba, ahol maga a társaság van elmozdulva a skálán, – fontos számukra a státuszszimbólum- akkor lehet, hogy mi is kiélezettebbé válunk erre az aspektusra a környezetünkben. Elkezdünk az új baráti társaságban mi is jobban felfigyelni a márkákra, minőségre, anyagi és tárgyi javakra. Elkezdjük jobban megítélni, rangsorolni az embereket és a környezetünket ez alapján. De tegyük fel, hogy ha kikerülünk ebből a környezetből, akkor szépen lassan visszarendeződhetünk, és visszatérhetünk a hétköznapi működésünkhöz.
Ha viszont valaki a tengelyen a patológiás adaptációnál fixálódik, az egyértelműen terápiás kezelésre szorul. (Sajnos ők a legritkább esetben jutnak el segítőkhöz, hiszen az a grandiózusságuk megélését fenyegetné.)
Minél erőteljesebb tehát valakinél a nárcisztikus adaptáció, minél inkább ez irányba adaptálódott, annál kevésé tudja szabályozni önmaga a saját önértékelését. Éppen ezért mindig szüksége lesz valamiféle külső megerősítésre ahhoz, hogy a benne lévő önutálatot, öngyűlöletet kordában tartsa. A nárcisztikus adaptáció mögött ugyanis egyértelműen tudható, hogy rendszerint nagyon erős önutálat húzódik meg, ezért az ilyen emberek nagyon sok időt és energiát fektetnek abba, hogy másokat lenyűgözzenek, hogy elismerést, csodálatot vívjanak ki az interperszonális térben.
Csak így érzik magukat értékesnek, és ezért kötődnek erősen státuszszimbólumokhoz is: Nagyon felértékelik például a kultúrájukban a magas státuszú emberek közelségét; a választásaikat, a döntéseiket (hová jár kikapcsolódni, ki a kozmetikusa, milyen az autója, milyen barátai vannak, milyen barátai lehetnek a gyerekének, ki lehet a párja, hol lakik, stb.) túlnyomórészt az határozza meg, hogy az adott dolog, ember, stb. milyen státuszú. Minél magasabb az, ami körül veszi őt, annál magasabb státuszú ő maga is.
A nárcisztikus adaptáció fixálódásával párhuzamosan nő a státuszszimbólumok jelentősége is az illető számára. Ezzel együtt a személyiség egyre rugalmatlanabbá, rögzültebbé válik. Azaz nincs olyan tér, helyszín, kapcsolódás, ahol megtudna élni más típusú viszonyulást, kapcsolódást. Mivel számukra az önreflexió egyenlő a megszégyenüléssel, általában képtelenek a saját hibájukkal, bántó működésükkel szembenézni, ezért ritkán kérnek segítséget, így viszont inkább a környeztük szenved a nárcisztikus működésüktől.
Egy fixált nárcisztikus adaptációjú ember úgy gondolkozik, hogy aki vele van, aki kapcsolatba kerül vele, az vagy azért van, hogy csodálja, imádja őt, vagy pedig potenciális veszélyforrásként tekint rá, aki megszégyenítheti őt. Csak ebben a kettőben tud gondolkozni, és rendszerint nem tűnik fel neki, hogy a másik egyén tőle teljesen függetlenül is létezik, van saját élete, saját érzései és érzetei, amelyeknek nincs köze őhozzá.
Egy nárcisztikus tényleg úgy gondolja, hogy mások az ő viszonylatában léteznek, és az, hogy tesznek valamit tőle függetlenül a saját érdekükben, felfoghatatlan; ez a fajta határtartás elfogadhatatlan számukra.
A nárcisztikus adaptációjú egyénnel kapcsolatban lévő személy éppen ezért igen nehéz helyzetben van akkor is, ha segítőként van jelen, és akkor is, ha magánemberként. Észrevehető, hogy az illető elkezd azonosulni, lassan nem mer ellenvéleményt megfogalmazni a nárcisztikus adaptációjú emberrel szemben, és egyre inkább érzi az alá-fölérendeltséget, vagyis azt, hogy nem élhet meg partnerséget a másikkal szemben. A szégyen – amitől a nárcisztikus fél – körbelengi a kapcsolatot, sok esetben a másik fél is elkezd félni a megszégyenüléstől, amit az ellenvéleménye megfogalmazásakor él meg a nárcisztikus személytől.
A nárcisztikus adaptációjú egyén élete a másik félnek (megérzés szintjén) egyre inkább idealizáltnak tűnhet, mintha az tökéletes lenne, mintha ő mindent tudna, mintha a másik mindenben a legjobb lenne, így óhatatlanul kialakulhat a nárcisztikus társában egyfajta kisebbségi komplexus, nehéz érzés, akár irigység is a másik magabiztossága miatt.
Azoknak, akik valamilyen személyiségzavarral küzdenek, nehéz a kapcsolatuk a környezetükkel. Ez állandó feszültséget okoz nekik és a körülöttük lévőknek is. A nárcisztikus adaptációjú egyén viszont nem érti meg mások lelkiállapotát, nehezen tud alkalmazkodni a környezetéhez, jellemzően rugalmatlan, ezért minden esetben a környezete szenvedi meg jobban a vele való kapcsolatot.
Ha a fentiek alapján magadra ismertél (bármelyik oldalon is tartózkodj épp), érdemes alaposabban megvizsgálnod a helyzetedet.
Gyere és csatlakozz a Kötődési zavarral élők zárt Facebook csoportjához is, amelyet azzal a céllal hoztam létre, hogy segítséget kérhess, tanulhass tőlem és másoktól, valamint hogy megoszthasd a saját megéléseidet is.
Kérd a Tudatos Megújulás Programomat is, amely nagyon sokat segíthet önmagad feltérképezésében.
Neked is ismerősek a fenti problémák? Szívesen változtatnál is rajtuk, de szeretnél a saját ütemedben haladni, és mindezt pénztárcabarát módon az otthonod kényelméből? Akkor ne habozz!
A Tudatos Megújulás Programot neked készítettem.
Amennyiben kérdésed lenne a programmal kapcsolatban, a Facebookon és az Instagram-oldalamon is elérsz.
Ha pedig hasznosnak találtad a cikket, oszd meg a barátaiddal.
Kategóriák
1062 Budapest, Lehel utca 1/a
