Sok helyzetben tapasztalom, hogy nem merünk jókat mondani magunkról másoknak, nem merünk büszkélkedni és elismeréssel nyilatkozni magunkról, mert félünk, hogy önhittnek tart majd a környezetünk. Pedig az önszeretet és az önhittség között óriási a különbség. Ahhoz, hogy különbséget érzékelhessük, a megértést picit távolabbról, az önelfogadás témakörétől kell kezdenünk. Az önelfogás egy elégedett, csendes állapot, amelyben nem jelenik meg a jó és rossz minőségének polaritása, azaz amelyben nincs helye önmagunk minősítésének. Nem szidjuk magunkat valamiért, nem tartjuk a teljesítményünket, viselkedésünket, érzéseinket rossznak vagy adott esetben jónak, hanem csak tudatosítjuk a jelenlétüket.
Tudatos Megújulás Program – Segítek megtalálni az utadat
Kisgyermekként még pont így létezünk: élünk az impulzióink, vágyaink szerint, ösztönösen, zsigerből reagálunk a helyzetekre, de nem értékeljük, elemezzük, minősítjük a reakcióinkat. Ezt a minősítést a környezetünktől kapjuk meg, és innentől mi is elkezdjük a belső értékítélet kialakítását.
A környezetünkből (mikro- és makro környezetből) kapott visszajelzések alapján előbb-utóbb besoroljuk magunkat, aktuális viselkedésünket, érzelmeinket, gondolatainkat a jó, helyes, elfogadható vagy rossz, helytelen elfogadhatatlan oldalra. Megtanuljuk például, hogy kedvesnek lenni erény, durvának lenni nem elfogadott, hogy lányként nem kívánatos, ha hangosak, agresszívek vagyunk vagy vezetői ambícióink vannak, fiúként pedig, ha túl csendesek, visszafogottak vagyunk és mondjuk nem állunk ki magunkért.
Minden minőség, tulajdonság, amit ismerünk rendelkezik egy ellentétes minőséggel. A rossz csak a jó létezésében értelmezhető, a kicsinek nagy ad értelmet. A hangos és vezető egyéniségnek a csendes és követő lehet az ellenpárja, de előfordulhat, hogy valakinek ez inkább a vesztes, mimóza lélekkel egyenértékű.
Idealizálások és tiltások közepette növünk tehát fel, ezért előbb-utóbb kialakul bennünk az elfogadás – nem elfogadás párosa. Ennek lesz köszönhető, hogy tudjuk-e majd magunkat szeretni. Az önelfogadás az önszeretethez vezető út, és mint ilyen, abból fakad, hogy a fenti minőségeket elfogadjuk-e vagy általuk minősítjük magunkat. Sajnos nagyon sokan itt esnek csapdába.
Egyértelműen látszik, hogy az önszeretet az önelfogadásban érhető tetten azzal, ahogyan magunkkal vagyunk, ahogyan magunkhoz viszonyulunk. Önszeretetet gyakorlunk, ha
Képzeld el magad, mint egy másik embert. Mit mondanál neki? Hogyan bánnál vele ahhoz, hogy szeretve érezze magát? Biztosan nem bántással, és épp ez a kulcs az önszeretethez.
Sajnos igaz, hogy ahogyan velünk bántak, úgy bánunk mi is magunkkal.
bizony mi is így fogunk magunkkal szemben viselkedni. Máris ott vagyunk, hogy nem szeretjük magunkat. Kezdj el tehát úgy gondolni magadra, mint egy másik emberre, akinek érzései vannak, és tartsd szem előtt, hogy a te dolgod a szeretet adása, nem pedig a bántás.
Sokszor tapasztalom klienseimnél, hogy másoktól várják az elismerést, a szeretetet. A párjuktól, gyerekektől, környezetüktől. Ez lássuk be elég rizikós dolog. Hiszen semmi garancia nincs arra, hogy az a személy, akitől a szeretet várjuk, mindig elérhető lesz (nem utazik el, nem hal meg, nem szűnik meg szeretni stb.) mindig kész a szeretet adására (épp egzisztenciális válságban van, depressziós, beteg stb) és legfőképpen arra nincs garancia, hogy az illető úgy adja a szeretet, ahogy azt mi szeretnénk.
Éppen ezért fontos, hogy tudatosítsd, hogy a szeretet adása önmagad felé kezdődik. Ha megtanuljuk magunkat szeretni, akkor könnyebben eltudjuk fogadni mások szeretetét, hiszen elhisszük, hogy szerethetőek vagyunk. Ráadásul nem is igényeljük annyira a környezetünktől, hogy ezt a bennünk lévő űrt betöltse.
Ugyanis a szeretetlenség érzése mindenkiben egy fájdalmas űrt okoz. Sokszor mutatnak klienseim a szívük környékére és számolnak be fájdalomról, nyomásról, égő érzésről, – magam is ismerem ezt a lelki fájdalmat – ha elő kerül az elhagyatottság, szeretetlenség érzése. Tapasztalatom szerint az emberek egyik legerősebb mozgatórugója, hogy szociális kapcsolataikon keresztül, betömjék ezt az űrt. Ha kézbe vessük az irányítást és elkezdünk magunknak önszeretet adni, akkor nem élünk át olyan nagyfokú fájdalmat, kétségbeesést, amikor nincs ott a másik, aki szeretetet tudna adni számunkra.
A klienseim legtöbbjének gondja van az önszeretettel. A velük való egyéni munka során szinte mindig előkerülnek a következő kérdések: „szeretettel viselkednek maguk felé vagy folyamatosan bántják magukat?” „vigyáznak-e magukra, vagy inkább beleteszik magukat nehéz, fájdalmas helyzetekbe?”
„Az élet egy küzdelem”, hallgattam egy kedves kliensem szájából, akinek az a megélése a saját életével kapcsolatban, hogy az élet nehéz, állandóan harcolnia kell mindenért, mindenkiért, így a mindennapjai folyamatos feszültséggel járnak. Még hallgatni is gyötrelmes és nehéz érzéseket okozó volt. Ennek a minőségnek azonban – tudod, már mondtam mindennek van egy ellenpárja –a másik véglete vagy ellenpontja a könnyedség, az öröm, ennek megéléséhez azonban önszeretetre vagy szükség.
Arra az önszeretetre, amely megvéd bennünket attól, hogy tartósan benne maradjunk nehéz helyzetekben. Ami segít minket távol maradni vagy kimászni méltatlan, fájdalmas, minket nem támogató helyzetekből, úgy alakítani a környezetünket, hogy abban az igényeink megjeleníthetőek és kielégíthetőek legyenek.
Hidd el, mindenki belelép abba a bizonyos pocsolyába, hogy elviselhetetlen a főnöke, hülye a pasija, a gyerekeinek pedig a világ összes figyelme sem elég, de van, aki meghúzza a határait és van, aki nem.
Az önszeretet gyakran a határmeghúzással kezdődik! Tiszteled, szereted magad, és nem engedsz be semmi olyat, amely ezt tönkre tehetné. Arra azonban figyelj, hogy ne keverd össze az önszeretetet az önhittséggel. Sem magadnál, sem mások esetében.
Amikor sokat gondolunk magunkról, amikor azt gondoljuk, hogy nagyon jók, profik vagyunk és imádjuk magunkat, mert annyira, de annyira jó fejnek, szépnek és okosnak születtünk, az könnyen önhittséghez vezethet. Hiszen valóban lehet túlságosan is szeretve lenni és ezáltal önössé válni, vagyis mindig azt akarni, hogy előtérben legyünk és csak mi legyünk a fontosak. Az önhittségtől megvéd minket, ha nem csak magunkat, hanem a társunkat, környezetünket is szeretjük, tiszteljük, és ugyanazzal az elfogadással, szelíd együttérzéssel viseltetünk irántuk, mint önmagunk iránt.
Igyekezz hát nem átesni a ló túloldalára, de megengedőnek lenni önmagad és a másikkal szemben az esetleges hibázások terén. Ebben segíthet ez az önismeretről szóló írásom is, valamint a Tudatos Megújulás Programom, aminek segítségével hatékonyan elindulhatsz az önszeretet gyakorlásának útján.
Neked is ismerősek a fenti problémák? Szívesen változtatnál is rajtuk, de szeretnél a saját ütemedben haladni, és mindezt pénztárcabarát módon az otthonod kényelméből? Akkor ne habozz!
A Tudatos Megújulás Programot neked készítettem.
Ha kérdésed lenne a programmal kapcsolatban, elérsz a Facebookon és az Instagram-oldalamon is. Ajánlom figyelmedbe a „Kibeszélő Zsófival” elnevezésű élőadásaimat is, amelyekben hétfőnként ilyen témákkal is foglalkozom. Ha pedig szeretnél értesítőt is kapni arról, mikor milyen téma kerül napirendre, iratkozz fel a hírlevelemre.
Tetszett a cikk? Oszd meg ismerőseiddel is!
Kategóriák
1062 Budapest, Lehel utca 1/a
