Szükségletek felvállalása – Miért olyan nehéz?

Life coach Budapest

Miért okoz sok esetben gondot, hogy a bennünk felmerülő szükségletek megjelenhessenek? Hogy elmondjuk, mire vágyunk, mit szeretnénk, milyen igényünk lett az adott helyzetben? És mi NEM akadályoz meg másokat ugyanebben? Hogyan lehet a szükséglet kifejezésében ilyen nagy különbség köztünk, mikor azok alapvetően minden embernél jelen vannak.

Szükségletek szintjei

A szükségletek már a születésünk, sőt már a fogantatás pillanatában megjelennek. Ezen igényeik kielégítését a pocakban egy tökéletességre fejlesztett rendszer támogatja, nem nekünk kell elkérnünk azokat. A születésünket követően viszont már magunkra vagyunk utalva. Ebben az időszakban még elsődlegesen testi, fiziológiás szükségletek dominálnak.

  1. Ez a szükségletek első szintje, azaz a fiziológiai igények szintje erősen kapcsolódik a test érzeteinkhez: éhesek vagyunk, fáj a hasunk, fázunk, melegünk van, fájdalmat, görcsölést, feszülést élünk stb.
  2. A szükségletek második szintje már az érzelmeinkhez kapcsolódik, azaz megnyugtatásra, szeretgetésre, bátorításra, együttérzésre, megértésre vágyunk.
  3. A harmadik színt a kognitív szükségletek területén mutatkozik meg, amikor például meg akarunk érteni valamit, egy helyzetet, egy okot, rá akarunk jönni a miértekre, tudni akarjuk a válaszokat, tehát amikor a „fejünkben” jelentkeznek a késztetések a tudásra vagy bármi megértettségre.

Az embert mindig az igényei, szükségletei mozgatják, késztetik arra, hogy valamit megtegyen, vannak azonban gátló tényezők, amelyek ebben könnyűszerrel megakadályozzák. Ahhoz, hogy ezt megértsük, mélyre kell ásnunk.

Igényeink összessége és az ahhoz kapcsolódó késztetéseink pillanatról pillanatra jelen vannak az életünkben, de mindig van egy másik szereplő, az adott környezet, amelytől függővé tesszük, hogy mit kezdünk a saját késztetéseinkkel, szükségletekkel, amely alapján eldöntjük, hogyan „kell” jól lennünk, hogyan kell viselkedünk, mit kell cselekednünk.

szükségletek szükséglet

Miért szabályozzuk le a saját késztetéseinket?

A belső szükségleteink velünk születnek, a testünk össze van kötve a testérzetünkkel, és csecsemőként rögtön hangot is adunk ennek. Ezek az érzetek később fokozatosan tudatosabbá válnak, ahogyan a megjelenő érzelmi szükségleteink vagy a kognitív igényeink is. Ezeket impulziókat, belső impulzív késztetéseknek hívjuk, amelyekre a környezetünknek szinte mindig van valamilyen válaszreakciója (engedély, vagy korlátozás), mi pedig az alapján elkezdjük „beszabályozni” magunkat.  

Felnőttként ugyanezt folytatjuk: szabályozzuk, korlátozzuk vagy épp késleltetjük nemcsak a szükségleteinket, hanem azok kifejezését is attól függően, hogy mit tanultunk meg gyermekként, hogy mit várt el tőlünk a környezetünk, amely vagy szigorúbb vagy engedékenyebb volt velünk szemben.

A gyermekkorban hallott „Ne rúgkapálj!”, „Ülj egyenesen!”, „Várd ki a végét!”, „Ne kérdezz annyit!”, „Maradj csöndben!” és hasonló kifejezéseknek hatalmas jelentősége lehet attól függően, hogy hogyan és milyen körülmények között, mennyire dominánsan voltak jelen az életünkben.

Testi szinten például, ha a környezetünk engedte a fiziológiai, testi szükségletek megélését, vagyis mehettünk az impulzív késztetéseinkkel, például rohangálhattunk, fára mászhattunk, focizhattunk, akkor felnőttként is gyors, hirtelen, és harmonikus mozgásúak lehet a testünk működése, amelynek igényeihez képesek vagyunk szabadabban kapcsolódni. Ha azonban mindig korlátoztak bennünket („Viselkedj rendesen!”, „Ebben a szép ruhában, nem mászhatsz fel!”, „Ne ülj le a földre!”, „Ne mássz fel!” „Üljél szépen!”), akkor felnőtt korban azt tapasztalhatjuk, hogy sokkal kevésbé impulzív a viselkedésünk, a mozdulataink kimértek, visszafogottak.

De vajon észrevesszük-e ezt? Tisztában vagyunk-e a bennünk működő korlátozó, gátló tényezőkkel? A válasz sajnos az, hogy sokszor nem.

szükséglet szükségletek

A környezetünk alakítja ki az igényeinket és azok felvállalását

Gyakran észre sem vesszük a saját testi, sőt az érzelmi szükségleteinket sem, nemhogy kielégítenénk őket. Az elhanyagolt gyermek esete erre jó példa. Ő az, aki megszokta, hogy a belső igényeit soha vagy csak nagyon ritkán elégítették ki, ezért egészen egyszerűen leszokik arról, hogy kapcsolódjon saját szükségleteihez és azokat kifejezze környezete számára. Nem figyel magára, elérzékteleníti magát, könnyen lemond az igényeiről és inkább egy „köszönöm, jól elvagyok egyedül” gondolattal vigasztalja magát. A magányosságot, az „egyedül mindent megoldok” módszert alkalmazza a későbbiek folyamán is, bármiről legyen szó.

Találkozhatunk azonban olyan emberekkel is, akik néha megtapasztalhatták a jót, akikhez egy-egy életszakaszban kapcsolódtak olyanokkal, akik felé kifejezhették szükségleteiket, megélhették késztetéseiket, de ez nem volt tartós. Ezeknél az embereknél felnőtt korban nagyon erős érzelmi kielégületlenséggel találkozhatunk és úgy tűnik, szinte futnak az elismerés, az elfogadás, a szeretet megélése után.

Attól függően tehát, hogy mennyire biztonságos környezetben nőttünk fel, mennyire elégítették ki a gyermekkorunkban az igényeinket, vannak tanult mintáink azok felismerésére, és tudhatjuk, hogy azokat szabadon kimutathatjuk-e, egyáltalán van-e értelme a felvállalásuknak, és ha igen, hogyan tegyük mindezt. (Sokan csak manipulatív módon képesek erre, azaz hisztivel, önsajnáltatással, mert ezt tanulták meg otthon.)

A hiedelmek, gátló parancsok hatása az igények kifejezésére

A környezetünk, valamint a bennünk rögzült minták, hiedelmek, magunkévá tett külső behatások szabják meg, hogy mit merünk magunknak megengedni és igényeinkkel kapcsolatban melyek a tanult viselkedéseink.

Kognitív késztetéseinket is az elsődleges környezetünk „töri le” az olyan mondatokkal, mint „Ne kérdezz már annyit!”, „Ne beszélj állandóan!”, „Miért érdekel?”, „Miért akarod tudni?”, „Te hülye vagy ehhez.”, „Képtelen vagy bármire is.”, stb. Az ilyen környezet nem reszponzív, nem beszélget a gyermekkel, megöli a kíváncsiságát, ezért a gyermek kognitív késztetése is alábbhagy, ami felnőtt korában is megmutatkozik motiválatlanságban, érdektelenségben.

szülői játszmák szükségletek szükséglet

Mindenki szükségletekkel (testi, érzelmi, kognitív) születik tehát, és minden esetben a környezetén múlik, hogy ezeknek az igényeknek, késztetéseknek mi lesz a sorsuk.  Sajnos be kell látnunk, hogy a gyermekeket a felnőttek, a mikrokörnyezetük ronthatja csak el.

A gyerek tele lesz tiltásokkal, hiedelmekkel, tiltó mondatokkal, elvárásokkal, és mire felnő, nem azt tanulja meg az esetek túlnyomó részében, hogy neki is lehetnek igényei és azokat ki is kell fejeznie, hanem hogy mi az a viselkedés, hozzáállás, amivel a mikrokörnyezetében leginkább elismerést tud kivívni magának.

Ha például rohangálással, hangoskodással kiborítottuk a szüleinket, akkor választhattuk magunknak azt a viselkedésmódot, hogy csendes, visszafogott, szófogadó kislányok leszünk. Ez a viselkedésmód aztán beépül az egész személyiségünkbe, az ugyanis eltárolja azokat az információkat, hogy szerintünk milyeneknek kell lennünk. Amit azonban magunkról gondolunk, valójában abból a hitrendszerből jön, ami leginkább adaptív volt gyerekkorunkban:

Ha a szüleink sokszor a mondták, hogy ügyetlenek vagyunk, akkor ezt tesszük el magunknak és így is vélekedünk magunkról. Ha pedig azt tapasztaltuk meg, hogy akkor fogadnak el bennünket a leginkább, ha visszahúzódók vagyunk, akkor felnőttként alkalmazkodónak fogjuk magunkat hinni és aszerint is fogunk viselkedni.

Annak ellenére, hogy gyakran tapasztaljuk, hogy ez a viselkedés az itt és a mostban már nem támogat minket.

Miért nem tudjuk kifejezni az igényeinket?

Minden helyzetben, minden egyes szituációban megjelenik bennünk egy adott szükséglet és egy olyan elvárás, amelyet ehhez magunkban felépítettünk. Ez az elvárás mondja meg nekünk, hogy éppen hogyan kell viselkednünk, mi az, ami jelen esetben mindig bevált: cukik legyünk, agresszívek, szabadok?

Elvárásaink a fent említett hiedelmekből, tiltásokból, mások elvárásaiból, az explicit-implicit módon tanult dolgokból jönnek, amelyeket otthon, az iskolában, az szociokulturális környezetben magunkévá tettünk. Ennek fényében hozzuk meg az adott pillanatokban a döntéseinket, és ettől függ, hogy fel merjük-e vállalni a saját késztetéseinket, igényeinket, szükségleteinket.

Nézzünk meg egy példát:

Ülünk egy megbeszélésen, ahol a főnök épp kiselőadást tart, a téma is nagyon fontos, nekünk azonban ki kellene mennünk a mosdóba. Ugyanez a helyzet a színházban is előfordulhat az előadás kellős közepén.

Te hogy kezeled ezt a helyzetet? Meg mered szakítani a főnököt? Fel mered állítani a nézőket? Végig mászol a többiek előtt, hogy kimehess a mosdóba? Bárhogy is legyen, a benned lévő hitrendszer fogja meghatározni, mit teszel.

Ha nagyon sok tiltással, elvárással nőttél fel, rengeteg „itinert” kaptál arra vonatkozóan, mikor hogyan kell viselkedned, akkor mostanra már tele vagy egy csomó láthatatlan felirattal, amelyek bekorlátoznak téged, ezzel együtt pedig a saját igényeidet, késztetéseidet is. Mivel külső, illetve otthonról hozott és magunkévá tett belső elvárások szerint döntünk minden egyes helyzetben, az is egy döntés, hogy melyikkel megyünk tovább: megmutatjuk magunkat (kimegyünk-e a mosdóba) vagy visszaülünk az elvárásokba (nem állítjuk fel a nézőket).

Mi történik, ha nem vállaljuk fel az igényeinket?

Ha úgy döntünk, hogy kibírjuk a meetinget, nem állítjuk fel a nézőket sem, azaz visszaülünk az elvárásokba, nagyon erős feszültséget élünk meg. Ha azonban a késztetéseink és a személyiségünk közötti ellentét tartósan fennáll, akkor nagy nehézségeket fogunk megtapasztalni.

igény kimutatása szükséglet szükségletek

A fenti példánál maradva, ha már nagyon ki kell mennünk a vécére (igények), de nem engedjük azt meg magunknak, mert nem illik (elvárások), a meeting utolsó perceire mindent és mindenkit utálni fogunk, a főnököt legalábbis biztosan. Ugyanez az erős belső feszültség azonban egy szerelmi háromszögben is megmutatkozik: „nem hagyom el a családomat, mert nem lehet, nem tehetem meg, milyen anya/apa lennék (elvárások), de közben meg szeretnék szeretve lenni, boldogságot akarok, megélni a szerelmet egy másikkal, élvezni akarom végre az életet (igények, késztetések)”.

Ilyen és ehhez hasonló helyzetek, ahol megjelennek az igényeink, és elvárásaink is folyamatosan jelen vannak az életünkben. A kérdés csak az, hogy megmutatjuk, kimondjuk-e, mindenekelőtt pedig hogy tényleg felismerjük-e?

Az igények felismerése, annak módja azonban egy folyamat, és az elakadások ennek bizonyos fázisainál fordulnak elő. Amikor valaki teljesen el tudja magát érzéketleníteni, mert például szeretet nélküli kapcsolatban él és csak a munkájának szenteli a mindennapjait, eltörli az érzelmi igényeit. Vannak azonban olyanok is, akik tudatában vannak az igényeiknek, de lebeszélik magukat azok kifejezéséről, kielégítéséről.

Hogy hogyan történik saját magunk leszoktatása, mekkora szerepe van ebben a korlátozó szülői vagy mikrokörnyezetünknek, arról a következő cikkemben írok.

Ebben segíthet a Tudatos Megújulás Programom is.

Neked is ismerősek a fenti problémák? Szívesen változtatnál is rajtuk, de szeretnél a saját ütemedben haladni, és mindezt pénztárcabarát módon az otthonod kényelméből?  Akkor ne habozz! 
Tudatos Megújulás Programot neked készítettem. 

Ha segítségre lenne szükséged a Tudatos Megújulás Programmal kapcsolatban, elérsz a Facebookon és az Instagram-oldalamon is. Ha pedig szeretnél sok mindent megtudni magadról, iratkozz fel a hírlevelemre.

Egy hozzászólás a(z) “Szükségletek felvállalása – Miért olyan nehéz?” című bejegyzéshez

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.

Ha elsőkézből szeretnél értesülni az újdonságokról, iratkozz fel a hírlevemre!

* kötelező mező