Egyre több női kliensemtől hallom, hogy nem akar gyereket. Tudatosan felvállalják, hogy nem szeretnének családot, és sokan azt is vallják, az sem baj, ha szinglik maradnak örök életükben. Ilyenkor természetesen felmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon biztosan ezt akarják-e? Nincs esetleg valamilyen különleges oka annak, hogy a szingliséget választották? Vagy lehet, hogy csak félnek a gyermekvállalástól, talán a kudarcoktól is, amilyen akár egy rosszul sikerült házasság?
Tudatos Megújulás Program – Segítek megtalálni az utadat
A válaszadást kicsit messzebbről kell kezdenünk; szét kell választanunk ugyanis azt a két típust, akik nem akarnak gyereket, és ezért szinglik, illetve azokat, akiknek valamilyen okból kifolyólag (például nem találták meg az ideális párt) nem lett gyermekük.
A választóvonal azonban nagyon vékony, néha még „össze is mosódnak a falak”, de mindkét típus alapvetően ugyanazzal az érzelmi háttérrel van jelen ebben a helyzetben.
A két csoport közötti elsődleges különbség a gyász megléte vagy nem megléte. Azoknál, akik saját akaratukból nem vállalnak gyermeket, nem feltétlenül van jelen a gyász. A másik csoportnál viszont, akiknek nem jött össze a gyermekvállalás, a családalapítás, mert kifutottak az időből, nagyon erősen megmutatkozik. Nekik el kell(ene) gyászolniuk azt a jövőképet, amely a gyerekekről szólt volna, meg kell gyászolniuk a soha meg nem valósuló szülői szerepüket. Csak ezután jöhet minden más.
Egyedül maradni, a szingliséget választani merőben új társadalmi jelenség, amelyhez nincsenek kapaszkodóink, mankóink. A „hogyan tovább, ha egyedül maradtunk” kérdés itt még relevánsabban van jelen. Hiszen ha nem indul el az életünkben a „családi program”, ha valami miatt apáca-típusnak bélyegeznek bennünket, semmi nem lesz a kezünkben, ami irányt mutathatna. Gondold csak el, hogy szülőként mikro- és társadalmi szinten is kijelölt utunk van:
Ha tehát családot alapítunk, van a kezünkben valamilyen tervezhető életút.
A családalapítás, a szülővé válás természetesen csak egy szegmense az életünknek, azaz csak egy szerep a ránk váró sok közül, de évszázadokon keresztül — sok bizonytalanság mellett — ez a része az életüknek jól érthető, ismert és előre determinált volt és ma is az.
Ez a luxus azonban a gyermekteleneknek nem adatik meg, és mintájuk sincs arra vonatkozóan, mit kezdjenek az életükkel. Hogyan kössék le magukat, hogyan élvezzék az életet szingliként, hogyan változzanak, fejlődjenek életük hátralévő 40-50-60 évében?
Mivel az életciklusokat és annak az egyes fázisait a szüleinktől kapjuk, látunk magunk előtt egy mintát arra vonatkozóan, hogy milyenek leszünk szülőként, nagyszülőként. Sokan ez alapján döntenek úgy, hogy inkább nem akarnak anyák lenni, és mások segítésében élik ki ebbéli „ösztöneiket”. Vannak természetesen olyan nők, akik eleve — és kezdettől fogva — egyedül akarnak maradni, és ezért egyre többen vonulnak be valamilyen apácarendbe, vagy lesznek papnők.
Itt jöhet képbe korunk egyik legismertebb kérdése is: Mi az életcélunk? Ez a kérdés szinte mindenkinek elakadást, sőt szorongást okoz, jó esetben azonban teremtéssé vagy újraalkotássá átformálható. A feladat nem könnyű, de nem lehetetlen.
Nem szabad arról sem megfeledkeznünk, milyen társadalmi elvárások között élünk. Az emberiség az ember életcélját évszázadokon keresztül a gyermeknemzésben, az utódlásban határozta meg. Ez volt a társadalmi konszenzus. Azok a nők és férfiak, akik a szingliséget választják, ezt a hallgatólagos konszenzust írják át, hiszen az ő életcéljuk más.
Magánügy, mondhatnád erre, és egyet is értek veled. Abban a pillanatban azonban, hogy valaki felvállalja a szingliséget és tudatosan úgy dönt, hogy nem alapít családot, a helyzete társadalmi üggyé válik. Az emberek (a társadalom) ugyanis gyanakvón figyeli, megkérdőjelezi, hogy ez az életcél (ti. a gyermektelenség) vajon megfelelő-e, vajon beilleszthető-e a normák közé, elfogadható-e. Véleményem szerint a gyanakvás egyértelműen a nem tudásból, nem tapasztalásból és a régi társadalmi stigmákból fakad, ezért inkább megbélyegzik azokat, akik szembe mennek a „renddel”. Gondolj csak arra az igen pejoratív és bántó kifejezésre, hogy „vénlány”. Nem beszélve arról, hogy a fentiekből kiindulva ezt a szingli réteget társadalmilag haszontalannak titulálják és le is nézik.
Ebből eredeztethető az is, hogy a szinglik előbb-utóbb elmagányosodnak, és a gyermekes, illetve gyermektelenek eltávolodnak egymástól. Az egyik sajnálkozik, a másik pedig értetlenül áll a helyzet előtt. Közös téma híján pedig marad az elszigeteltség.
Nagyon fontos lenne, hogy a társadalmunk lépést tartson ezzel a jelenséggel, és az „apáca-típusokat” is maximálisan elfogadja. Ítélkezés nélkül. A társadalmi érzékenyítés egy olyan út lehetne, amelynek köszönhetően még több elégedett ember élhetne a Földön. Elégedetten a sorsával, a vállalásával, az elfogadás gyűrűjében.
Ehhez viszont nekünk is fel kell vállalnunk a családalapításhoz fűződő nézeteinket, hitünket, kapcsolódásunkat, és ha szükséges, élnünk kell a gyász adta lehetőséggel a továbblépés reményében.
Neked is ismerősek a fenti problémák? Szívesen változtatnál is rajtuk, de szeretnél a saját ütemedben haladni, és mindezt pénztárcabarát módon az otthonod kényelméből? Akkor ne habozz!
A Tudatos Megújulás Programot neked készítettem.
Ha kérdésed lenne a programmal kapcsolatban, elérsz a Facebookon és az Instagram-oldalamon is. Ajánlom figyelmedbe a „Kibeszélő Zsófival” elnevezésű élőadásaimat is, amelyekben hétfőnként ilyen témákkal is foglalkozom. Ha pedig szeretnél értesítőt is kapni arról, mikor milyen téma kerül napirendre, iratkozz fel a hírlevelemre.
Ha tetszett a teszt, oszd meg ismerőseiddel is!
Kategóriák
1062 Budapest, Lehel utca 1/a
