Az érzelmi bántalmazás formái – Mi a 6 leggyakoribb?

Az érzelmi bántalmazás formái közül az egyik legnehezebben felismerhető az érzelmi érvénytelenítés. Talán azért, mert kívülről sokszor nem tűnik „nagynak”. Nem feltétlenül kiabálásról van szó, nem biztos, hogy nyílt megalázásról. Lehet, hogy csak egy mondat hangzik el. Vagy egy arckifejezés. Vagy az, hogy a másik egyszerűen nem reagál rád úgy, ahogy arra egy embernek szüksége lenne.

És pont ezért alattomos.

Mert az történik, hogy te átélsz valamit, mondjuk csalódottságot, fájdalmat, szomorúságot, dühöt, zavart, félelmet, és a másik erre nem azt adja vissza, hogy „értem, hogy ez benned van”, hanem valami olyasmit, hogy:

• nincs okod így érezni,
• ezt túlreagálod,
• ezen már túl kéne lenni,
• ne hisztizz,
• ne vedd már ennyire magadra,
• másnak sokkal rosszabb.

Vagy nem mond semmit, csak látványosan nem akar (mert képtelen) kapcsolódni az érzéseidhez.

Az érzelmi bántalmazás formái közül ez azért különösen fájdalmas, mert nemcsak egy adott helyzetben hagy magadra, hanem lassan elkezdi kikezdeni a saját belső valóságodba vetett bizalmadat is. Egy idő után már nemcsak azt kérdezed, hogy a másik miért nem ért meg, hanem azt is, hogy lehet, hogy tényleg velem van a baj? Lehet, hogy túl sok vagyok? Lehet, hogy nem is szabadna ezt éreznem?

Honnan indul ez az egész?

Ahhoz, hogy érthető legyen, miért ennyire fontos ez a téma, vissza kell menni egy kicsit az érzelmi deprivációhoz.

Az érzelmi megfosztottság vagy érzelmi depriváció állapota nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a gyerek nem fér hozzá azokhoz az alapvető szükségletekhez, amelyeket a környezetétől kellene megkapnia. Ilyen a gondoskodás, a támogatás, és ilyen az érzelmi elismerés is.

Vagyis az, hogy amikor a gyerek érez valamit, arra a környezet képes legyen úgy reagálni, hogy abból az legyen az élménye: amit érzek, az létezik. Nem vagyok rossz attól, hogy ez van bennem.

És ezt nagyon sok gyerek nem kapja meg.

Nem azért, mert a szülő gonosz, sokszor inkább azért, mert ő maga sem kapta meg. Nem is tanulhatta meg így, hogyan kell valaki érzésével együtt lenni anélkül, hogy rögtön meg akarná azt szüntetni, lekicsinyítené vagy elutasítaná.

És itt kapcsolódnak be az érzelmi bántalmazás formái, mert nagyon sok ember valójában nem azt tanulja meg gyerekként, hogy mit kezdjen az érzéseivel, hanem azt, miként tagadja le, nyomja el, szégyellje vagy vigye el róluk a figyelmet.

Mit jelent az érzelem elismerése?

Most kérlek, nagyon figyelj. Ez egy olyan pont, amelyet nagyon sok félreértés övez. Az ugyanis, hogy elismerem a másik érzelmét, nem ugyanaz, mint hogy mindenben igazat adok neki.

Egy kapcsolatban például gyakran vannak kimondatlan elvárások:

• „Azt hittem, eszedbe jut.”
• „Reméltem, hogy megteszed”
• „Számítottam rá”.

Ezek mögött rendszerint nincs a felek között valódi megállapodás, csak egy belső remény vagy elvárás. És mivel a másik nem tesz eleget ezeknek a ki nem mondott elvárásoknak, beüt a csalódottság érzése.

A helyzet értelmezésével természetesen lehet vitatkozni, hiszen előfordulhat, hogy az elvárás tényleg nem volt egyértelmű. Az is lehet, hogy a másik korábban meg is kérdezte, hozzon-e valamit, és te azt mondtad, hogy nem kell. Tehát nem biztos, hogy a másik tényleg hibás.

Attól még a csalódottság érzése valós.

Ahhoz, hogy értsük, miért fáj ennyire az érzelmi érvénytelenítés, előbb tehát azt kell látnunk, mi lenne a másik pólus: az érzelmi elismerés. Ez nem azt jelenti, hogy minden helyzetben igazat kell adnunk a másik történetének, és nem is azt, hogy azonnal meg kell oldanunk a problémáját.

Az érzelmek validálása azt jelenti, hogy a másik belső élményét valóságosnak és érthetőnek ismerjük el, még akkor is, ha a helyzet értelmezésével vagy a követelésével nem értünk egyet. Magyarul: el lehet ismerni a csalódottságot anélkül, hogy beismernénk valami olyat, ami szerintünk nem a mi felelősségünk volt.

Ez a különbség a gyakorlatban így néz ki

Nem azt mondom, hogy „igazad van, tényleg szörnyen viselkedtem”, hanem azt, hogy „látom, hogy ez neked rosszul esett”, vagy „értem, hogy most csalódott vagy”. A validálás tehát nem egyenlő a behódolással, hanem azt jelenti, hogy nem tagadom le a másik érzelmi valóságát.

Kutatások szerint a validáló válaszok csökkenthetik az érzelmi feszültség eszkalációját, míg az invalidáló (érvénytelenítő) válaszok különösen azoknál lehetnek károsak, akik eleve nehezebben szabályozzák az érzéseiket.

Az érzelmi bántalmazás formái ott kezdődnek, ahol ezt a kettőt nem tudjuk szétválasztani, és emiatt inkább az egész érzést letagadjuk, elutasítjuk vagy nevetségessé tesszük.

Miért nem olyan egyszerű ez?

Azért, mert a legtöbb itt és most megjelenő érzelem nem csak az Itt és Mostról szól. Nagyon sokszor régebbi sérülések, korábbi megélések, feldolgozatlan élmények is ott vannak a háttérben. Lehet, hogy a jelenlegi helyzet „csak” annyi, hogy valaki nem kérdezte meg, milyen napod volt, de amit te átélsz, abban megszólalhat valami sokkal régebbi is: nem figyelnek rád, nem vagy fontos, egyedül maradsz az érzéseiddel.

Ezt attól még lehet validálni úgy is, hogy közben a másiknak nem állt szándékában téged bántani. Vagyis mondhatja, hogy „látom, hogy megbántottalak”, miközben azt is mondhatja, hogy „nem akartalak bántani, és nem biztos, hogy mindig tudok úgy reagálni, hogy ne hozzam elő a régi sebeidet.”.

Ez már egy érettebb kapcsolódás, de erről majd később írok.

Hogyan néz ki ez a gyermekkorban?

Mondok egy nagyon egyszerű példát: egy kisgyerek fagyit szeretne, és nagyon dühös/csalódott, hogy nem kap. Ebben az esetben az érzelmi elismerés nem azt jelenti, hogy rögtön megveszem neki a fagyit, hanem azt, hogy képes vagyok kimondani: „Igen, látom, hogy most nagyon szeretnéd, és persze, hogy mérges vagy. Értem, hogy ez most rossz neked”.

Mi történt itt? Nézzük meg szakmai szemmel.

Az érzelmi bántalmazás formái gyerekkorban különösen mélyre tudnak menni, mert a gyerek még a környezetétől tanulja meg, mi történik benne. Ha sír, fél, dühös vagy csalódott, akkor ebből nemcsak egy érzelmi élmény lesz, hanem egy tanulási helyzet is: azt tanulja meg, hogy az érzéseihez lehet-e kapcsolódni, vagy inkább rejtegetni kell őket. A korszerű érzelemszocializációs modellek szerint a szülői válaszok nemcsak azt befolyásolják, hogyan fejezi ki a gyerek az érzéseit, hanem azt is, hogyan tanulja meg szabályozni őket.

Ezért nem az az érzelmileg támogató szülő, aki mindig mindent megad és nem engedi a gyereknek a frusztrációt. Az érzelmi támogatás inkább azt jelenti, hogy a szülő elismeri az érzést, miközben a határt is megtartja.

Nem szégyeníti meg a gyermeket („Ne hisztizz már!”) azért, amit érez, inkább segít neki elviselni és szabályozni azt az érzést, amely a szükséglete kielégületlensége miatt megjelent benne.

Ez pedig nagyon fontos, mert később ez a gyermek jobban tudja majd szabályozni az érzelmeit és rugalmasabb is lesz.

Ha viszont a válasz az, hogy „ezért nem sírunk”, „szedd össze magad”, „nevetséges vagy”, akkor a gyerek nem az érzésével tanul meg bánni, hanem azt tanulja meg, hogy ezt nem szabad éreznie és/vagy kimutatnia.

Érted, ugye?

Ha pedig már eddig eljutottunk, nézzük is meg az érzelmi bántalmazás formáit részletesebben, mert nem a megszégyenítés az egyetlen.

Az érzelmi bántalmazás 6 leggyakoribb formája

Az egyik ilyen tehát a gúnyolódás és megszégyenítés, amelyre nagyon sok mondatunk van. Biztos vagyok benne, hogy jó néhány neked is ismerős:

• „Ha látnád magad, hogy nézel ki, mikor sírsz.”
• „Szégyent hozol ránk.”
• „Az agyamra mész.”
• „Fogd már vissza magad.”
• „Ekkora ügyet csinálni ebből?!”

Itt nemcsak az történik, hogy az érzés nem kap helyet, hanem az is, hogy maga az érzelem szégyenné válik.

A második forma az érzelem jogosságának megkérdőjelezése:

• „Nincs okod így érezni.”
• „Nem is történt semmi.”
• „Ezt csak beképzeled.”
• „Nem érezheted magad így.”

Ilyenkor az ember azt kapja vissza, hogy a saját belső élménye tulajdonképpen nem valós vagy nem elfogadható.

Az érzelmi bántalmazás formái közé tartozik viszont az is, amikor valaki rögtön jó tanácsokat oszt, ahelyett, hogy először kapcsolódna:

• „Lépj túl rajta.”
• „Ne foglalkozz vele.”
• „Engedd el.”
• „Legyél erősebb.”

Ez elsőre akár segítőnek is tűnhet, de sokszor inkább arról szól, hogy a másik nem bír együtt lenni azzal, amit te érzel.

Ugyanilyen gyakori a lekicsinyítés, bagatellizálás is:

• „Ez semmiség.”
• „Másnak sokkal rosszabb.”
• „Ez neked meg se kottyan.”
• „Ennél te erősebb vagy.”

A mondat felszínén akár dicséret is lehet, de a hatása mégis az, hogy az érzésed nem kap helyet.

Hasonló hatást vált ki, amikor valaki átteszi a fókuszt rólad magára:

• „Ez semmi. Bezzeg velem, képzeld, mi történt.”

Ilyenkor végképp nincs együttérzés, nincs kapcsolódás, „csak” eltolódik a figyelem rólad.

A hatodik forma a nonverbális érvénytelenítés. Nem kell hozzá egyetlen szó sem. A szakirodalom hangsúlyozza, hogy az invalidálás ugyanis nemcsak verbális lehet; a másik ignorálása, érzelmi leválása vagy figyelmének megvonása is ugyanúgy azt közvetítheti, hogy az érzésednek nincs helye. Ilyen nonverbális kifejezési forma

• a szemforgatás,
• az unott arc,
• a telefonnyomkodás,
• a témaváltás,
• a félrefordulás,
• vagy az, hogy valaki egyszerűen ott hagy a levegőben azzal, amit mondtál.

Miért csinál valaki ilyet?

Nagyon sokszor azért, mert ő maga sem tud mit kezdeni bizonyos érzelmekkel. Van, aki csak meghatározott érzéseket nem bír el, például a sírást, a szomorúságot, az elesettséget, a csalódottságot. Van, aki viszont gyakorlatilag minden érzelemhez nehezen kapcsolódik. Ő sokszor olyan háttérből jön, ahol azt tanulta meg, ezekkel nem kell foglalkozni, túl kell élni, el kell vinni róluk a figyelmet.

Ilyenkor születnek azok a mondatok, hogy:

• „Én is túléltem.”
• „Nekem is ezt mondták.”
• „Szedd össze magad.”
• „Ne picsogj.”
• „Ez van, ezt ki kell bírni.”

Mi történik azzal, aki ilyen közegben él?

Ha valaki tartósan ilyen környezetben van, akkor gyerekként nem tanulja meg rendesen az érzelmei szabályozását, felnőttként pedig gyakran állandó meg nem értettséget, igazságtalanságot, magányt él meg.

Éppen ezért az érzelmi bántalmazás formái hosszú távon oda vezethetnek, hogy az ember

• megkérdőjelezi önmagát,
• nem bízik a saját érzéseiben,
• túlérzékenynek hiszi magát,
• nehezen tudja megmondani, mi jó neki és mi nem,
• a kapcsolataiban folyamatosan úgy érzi, nincs igazán helye annak, amit átél.

Emiatt mondom azt, hogy az érzelmi érvénytelenítés valójában az érzelmi bántalmazás egyik jelentős formája.

Sokan csak a nyílt durvaságot nevezik bántalmazásnak, miközben a kapcsolati valóság ennél finomabb is lehet. Az érzelmi érvénytelenítés önmagában lehet rossz kommunikáció, éretlen reagálás vagy empátiahiány is, de ha ismétlődő mintává válik, és rendszeresen azt eredményezi, hogy a másik ember megkérdőjelezi a saját érzéseit, valóságérzékelését és jogosultságát az érzelmeihez, akkor az már erős érzelmi bántalmazás.

Az érzelmi bántalmazás formái párkapcsolatban

Az érzelmi bántalmazás formáinak jelenléte a párkapcsolatban azért különösen megterhelő, mert az intimitás miatt eleve nagyobb a tét. Ha valaki újra és újra azt kapja meg, hogy „már megint túlérzékeny vagy”, „mindent magadra veszel”, „csak dramatizálsz”, akkor egy idő után már nemcsak a másik reakciójától szenved, hanem önmagában is elbizonytalanodik.

A legfrissebb páros kutatások szerint az átélt érzelmi invalidálás mind nőknél, mind férfiaknál együtt jár magasabb pszichés distresszel, és bizonyos esetekben a párkapcsolati elégedettség közvetlen romlásához vezet.

Itt különösen fontos a már említett különbség: attól, hogy a partnered csalódott, dühös vagy megbántott, még nem biztos, hogy mindenben igaza van. De ha rögtön az érzelmét támadod, a kapcsolat könnyen védekezési üzemmódba kapcsol. A validálás nem azt jelenti, hogy magadra veszel mindent, hanem azt, hogy nem tagadod le, hogy a másiknak ez most fáj. Ez a fajta érzelmi jelenlét sokszor előbb csillapítja a konfliktust, mint bármilyen magyarázkodás.

Miért olyan nagy élmény a terápia sok embernek?

Pont ezért.

Mert nagyon sok ember számára a terápiás térben történik meg először igazán, hogy valaki nem minősíti, nem javítja ki, nem neveti ki, nem kicsinyíti le, hanem egyszerűen azt mondja: igen, érthető, hogy ezt így élted meg.

Ez nem azt jelenti, hogy a terapeuta azt mondja, a másik akart téged bántani. Tudod, mit sugall? Hogy érezhetsz így; nem vagy őrült; nem vagy hibás attól, hogy fájt; nem kell letagadnod, hogy ez van benned.

Nagyon sok kliensemnél ez az első valódi megtapasztalása annak, hogy lehet úgy jelen lenni egy kapcsolatban, hogy az érzéseidet nem törlik le az asztalról.

Fontos!

Az érzelmeid tehát attól még valósak, hogy a másik nem tud velük mit kezdeni.
Attól még léteznek, hogy nem férnek bele valaki más idegrendszerébe.
Attól még jogosan vannak benned, hogy valaki erre csak annyit mond: „ne legyél már ilyen”.

Az érzelmi bántalmazás formái közül az érzelmi érvénytelenítés éppen ezért különösen súlyos; láthatatlanul támadja meg azt a pontot, ahol az ember saját magához kapcsolódik.

Ezért olyan fontos az érzelmi elismerés.

Nem azért, mert minden érzés után cselekedni kell, de nem is azért, mert minden történetben valakinek biztosan hibásnak kell lennie, hanem azért, mert az emberi kapcsolatok egyik legalapvetőbb szükséglete, hogy valaki mellettünk tudjon maradni abban, amit érzünk. Ez pedig a lelki alkalmazkodás, az érzelemszabályozás és a kapcsolati biztonság egyik alapfeltétele.

Gyere és csatlakozz az Újratanult Kötődők zárt Facebook csoportjához, amelyet azzal a céllal hoztam létre, hogy segítséget kérhess, tanulhass tőlem és másoktól, valamint hogy megoszthasd a saját megéléseidet is.

Kérd a Tudatos Megújulás Programomat is, amely nagyon sokat segíthet önmagad feltérképezésében és a társfüggőség leküzdésében is.

Amennyiben kérdésed lenne a programmal kapcsolatban, a Facebookon és az Instagram-oldalamon is elérsz.

Ha pedig hasznosnak találtad a a cikket, oszd meg a barátaiddal is.