Érzelmi depriváció – Felkavaró út a belső békéhez

Ha gyakran érzed, hogy valami nem stimmel, hogy nehezebben kapcsolódsz az emberekhez, mint mások, hogy túlérzékenynek hiszed magad, vagy hogy túl sokat vársz el egy kapcsolattól és ezt még szégyelled is, akkor érinthet az érzelmi depriváció (érzelmi megfosztottság).

Jól sejtem, hogy bármennyire is igyekszel, mégsem érzed magad szerethetőnek, elég jónak? Nehezen engedsz közel másokat magadhoz, vagy épp túlzottan kapaszkodsz abba, akitől végre egy kis figyelmet kapsz? Olyan, mintha az egész rendszered hiányra lenne hangolva? Ha igen, akkor, ezt a cikket mindenképp olvasd el. Végigveszem benne az érzelmi depriváció lényeget, a jeleit és iránymutatást is adok a feloldásra.

Az érzelmi depriváció lényege

Az érzelmi depriváció egy gyermekkori hiányállapot: nem kaptuk meg azt az érzelmi válaszkészséget, azt az érzékeny, meleg, elfogadó odafordulást, amire a fejlődéshez szükségünk lett volna. A testünket etették, gondozták ugyan, az érzéseinkhez azonban nem kapcsolódott senki; nem hangolódtak ránk, a nevelőink, gondozóink nem jelentek meg úgy, ahogy arra nekünk szükségünk lett volna; nem tartottak velünk a fájdalomban, a dühben, a szomorúságban.

Emiatt a belső élményünk az lett, hogy valami baj van velünk, ezért inkább igyekszünk a hiányérzetet elfojtani: visszahúzódunk, mert úgy hisszük, akkor leszünk szerethetők, ha jól működünk, ha nem zavarunk, ha nem vagyunk „túl sok”.

„Valami baj van velem.”

René Spitz pszichoanalitikus már a XX. század közepén elvégzett egy híres kutatást, amely során több mint 400 csecsemőt követett nyomon. A vizsgálatban két intézményt hasonlított össze: az egyikben a gyerekek a börtönben élő anyjukkal maradhattak, míg a másikban ugyan gondozók ellátták őket, de az anyjuktól teljesen elszakítva, sterilebb, tárgyiasabb környezetben nőttek fel. Bár az utóbbi csoportban jobb higiénés körülmények voltak, mégis ott alakultak ki a legsúlyosabb problémák.

A gyerekek fejlődése visszamaradt, apatikussá váltak, nem néztek a gondozók szemébe és nagyon sokan közülük meghaltak. Spitz ezt a jelenséget hospitalizmusnak nevezte el. Mire következtethetünk ebből? Hogy az érzelmi depriváció nem csupán elméleti fogalom, hanem egy súlyos, testi-lelki következményekkel járó állapot. Ezért is olyan fontos, hogy felismerjük magunkon is a jeleit.

A felnőttkori nehézségek, a kötődési problémák mögött is sokszor ez a gyerekkori hiány húzódik meg:

• Hogy nem volt ott senki, aki biztonságos tükörként visszaadta volna az élményeinket.
• Hogy megtartott volna akkor is, amikor épp nem voltunk mosolygósak, ügyesek vagy alkalmazkodók.

Az ilyen gyerekkorból jövő felnőtt az esetek többségében „érzelmileg éhes”, sok figyelmet, törődést szeretne – de közben el sem hiszi, hogy ezt valóban megérdemli. Azt gondolja, ő túl sok, túl bonyolult, túl igényes, vagy éppenséggel beletörődik abba, hogy neki ez nem is jár.

Stroke-ok hiánya: az érzelmi depriváció alapja

A tranzakcióanalízis szerint az emberi működés egyik alapeleme a „stroke” – vagyis minden olyan jelzés, amely megerősítést ad: észre vettünk, fontos vagy, számítasz. Ez lehet érintés, szemkontaktus, mosoly, dicséret, vagy őszinte érdeklődés a másik érzései iránt. A stroke lehet pozitív vagy negatív, lehet feltételes vagy feltétel nélküli, de a legfontosabb, hogy legalább legyen.

Ha valaki gyermekkorában nem kapott elég stroke-ot – például senki nem ölelte meg, nem nézett rá szeretettel, nem figyelt rá, amikor szomorú vagy boldog volt –, akkor ezt felnőttként is újra és újra keresni fogja. Ám mivel nem tanulta meg, hogy ez járhat neki is, gyakran torz formában próbálja megszerezni: túlalkalmazkodással, elutasítás utáni hajszolással, vagy épp azzal, hogy lemond minden szükségletéről, és inkább nem kér semmit.

A stroke-hiány, azaz az érzelmi depriváció olyan, mint a láthatatlan éhség. Nem érzel testi fájdalmat, mégis szétmar legbelül. Ha te sem tanulhattad meg, hogy az érzéseid fontosak, hogy a jelenléted értékes, akkor valószínűleg nem tudsz mit kezdeni azzal sem, ha valaki egyszer tényleg adni szeretne neked; gyanakszol, kételkedni kezdesz, nem hiszel el semmit és visszautasítod a kedvességet.

Mentális és kognitív működés érzelmi depriváció mentén

Ahhoz, hogy a gyerek egészségesen fejlődjön – érzelmileg, mentálisan és fizikailag is –, szüksége van az érzelmi támogatásra, a fokozatosan adagolt pozitív „drogokra”: gondoskodásra, együttérzésre, támogatásra és a társas kapcsolódások megélésére. Ezek teszik lehetővé, hogy a gyermekben rejlő összes potenciál kifejlődjön és növekedni tudjon.

Ha ezek hiányoznak, a gyermek azzal a belső élménnyel marad, hogy nincs megtartva, hogy egyedül hagyták, hogy magáról kell gondoskodnia, magának kell szabályoznia az érzelmeit és magának kell kitalálnia, mit akar.

„Menj a szobádba, és ha megnyugodtál, visszajöhetsz!” – Ezek azok a mondatok, amelyek végül abba az irányba tolják a gyereket, hogy ne interakcióban, ne társas kapcsolatban oldódjon fel, hanem egyedül. Hogy egyedül próbáljon megküzdeni az érzelmeivel, a fájdalommal, a nehézségekkel. Ez a transzgenerációs trauma egyik gyökere.

Az érzelmi depriváció egy transzgenerációs hiányállapot is lehet

Társadalmunkban gyakori, hogy nem együttérzéssel válaszolunk egymás fájdalmára, hanem szülőként azt mondjuk: „Nekem is nehéz gyerekkorom volt. Nekem sem azt adták, amit szerettem volna.” Megjelenik az érzelmi érvénytelenítés, a szülő pedig nem is tud mást adni, hiszen ő sem kapott mást gyermekként. Ezért nem tud kapcsolódni a gyereke szükségleteihez, ezért nem tudja azokat érvényesnek látni. Ha a gyerek mégis megpróbálja kifejezni a szükségleteit, gyakran önzőnek, hisztisnek, nehéz gyereknek, rossz gyereknek titulálja. Elhangzanak olyan tiltó, leállító mondatok, mint a „Csak a baj van veled” és „Ha én kibírtam, te is ki fogod.”

A negatív érzésekhez – főleg fiúk esetén – sokszor szégyen is társul: „Ha sírsz, szégyelld magad.” Ha gyenge vagy, szégyelld magad.” „Ha irigy vagy, ha valamit akarsz, szégyelld magad.” A szégyen így válik eszközzé a szülő kezében ahhoz, hogy letiltsa a gyerek érzéseit.

A problémamegoldó szülő

Másik jellemző elhanyagolási forma az érzelmi depriváció azon fajtája, amikor a szülő a probléma megoldására törekszik, de nem hallja meg a gyermek érzelmi szükségletét. Amikor tehát a gyerek elmond valamit, a szülő nem együttérez vele, hanem azonnal megoldást kínál: „Miért nem azt csináltad? Ezt kellett volna!” Ezzel azt éli meg a gyerek, hogy az érzelmei nem validak, ő érez hibásan, ha rögtön helyesen cselekedett volna, inden rendben lenne.

Milyen családokra jellemző az érzelmi depriváció jelenléte?

Ez a hiány nem feltétlenül súlyosan bántalmazó közegből származik. Sokszor olyan családokban is megjelenik, ahol „látszólag minden rendben” van, csak sajnos maga a szülő is érzelmileg elérhetetlen volt és/vagy a saját traumái miatt nem tudott a gyerekére hangolódni. Lehet, hogy mindig ott volt fizikailag, de érzelmileg nem volt jelen.

Fontos tehát megérteni, hogy a fenti példák nem feltétlenül a „zajos” családokra vonatkoznak; nem kell, hogy jelen legyen bármilyen bántalmazás vagy abúzus. Elég, ha a gyermek érzelmileg magára marad, ha az alapvető érzelmi szükségletei nem elégülnek ki, és arra kényszerül, hogy saját magát nyugtassa meg. Teszi mindezt úgy, hogy bezárkózik és távolságot tart.

Kialakul benne egy belső burok, amelyet izolációnak hívunk: egyedül marad a gondolataival, az érzéseivel, egyedül próbál magának stroke-okat adni: elismerést, megnyugtatást, elfogadást. Ezek azonban nem párbeszéd formájában lesznek jelen, hanem csak a saját fejében kattognak.

A gyógyulás első lépései

Az érzelmi depriváció nem olyan, ami magától elmúlik. Nem lehet kinőni, nem lehet vele „megbékélni” anélkül, hogy valaki végre valóban ott lenne nekünk – vagy legalábbis mi megtanulnánk ott lenni saját magunknak. A gyógyulás első lépése ezért, hogy felismerjük, ez nem a mi hibánk volt. Az, hogy nem tanultuk meg, amit érzünk, az rendben van, nem a mi hibánk. Nem mi voltunk túl érzékenyek, túl akaratosak vagy túl nyugtalanítók, hanem egyszerűen csak gyerekek voltunk, és nem kaptuk meg azt, amire szükségünk lett volna.

A minta sajnos felnőttkorban is tovább él. Olyan kapcsolatokban, ahol mindig csak adunk, de nem kérünk. Olyan helyzetekben, ahol inkább magunkra vesszük mások hibáit, csak hogy ne legyen konfliktus. Olyan belső hangban, ami azt suttogja: „Ne panaszkodj, másnak még rosszabb”, „Ne légy túl érzékeny”, „Ez nem olyan nagy ügy”.

A gyógyulás ott kezdődik, hogy ezt a hangot elkezdjük felismerni és – szakítva az érzelmi deprivációval – elkezdjük újra érvényesnek tekinteni az érzéseinket. Keressünk olyan közeget, ahol nem kell szerepet játszanunk, ahol lehetünk szomorúak, dühösek, fáradtak, éhesek – emberek. Olyat, ahol valaki végre ott van. És ha először csak mi magunk is vagyunk azok, az is elég lehet egy új kezdethez.

Ehhez elengedhetetlen, hogy ne hibáztasd a múltadat, mert könnyen beleragadhatsz. Ismerd inkább fel, hogy jogod van a gyógyuláshoz, hogy az érzelmeid validak és hogy amit valaha megéltél, annak a terhét leteheted.

A folytatásban ebbe megyünk bele részletesebben és átbeszéljük az érzelmi depriváció séma más oldalait is.

Ha nem akarsz addig várni, vagy szeretnéd jobban érteni, mi zajlik benned,  csatlakozz a Kötődési zavarral élők zárt Facebook csoportjához, amelyet azzal a céllal hoztam létre, hogy segítséget kérhess, tanulhass tőlem és másoktól, valamint hogy megoszthasd a saját megéléseidet is.

Kérd a Tudatos Megújulás Programomat is, amely nagyon sokat segíthet önmagad feltérképezésében és a társfüggőség leküzdésében is.

Amennyiben kérdésed lenne a programmal kapcsolatban, a Facebookon és az Instagram-oldalamon is elérsz.

Ha pedig hasznosnak találtad a a cikket, oszd meg a barátiddal is.