Érzelmi deprivációs séma – Honnan tudhatod, hogy téged is érint?

Sokan csak azt érzik, hogy valami nem stimmel velük. Valahogy másként kapcsolódnak, mint mások, nehezebben engednek közel embereket vagy épp túlságosan „rákapaszkodnak” arra, akitől egy kis figyelmet, törődést kapnak. Kivülről akár úgy is tűnhet, hogy minden rendben van velük, viszont belül állandó magányosságot élnek meg. Ezek a minták rendszerint egy olyan alapélményre vezethetők vissza, ahol a fontos kapcsolataikban nem volt ott a másik. Ez az érzelmi deprivációs séma.

Az érzelmi deprivációs séma megmutatkozása a kötődésben

Magáról az érzelmi deprivációról legutóbb írtam, de fontos, hogy részleteiben is ismerjük ezt a jelenséget. Ez az érzelmi hiány ugyanis nemcsak a párkapcsolatokban jelenik meg – bár ott a leglátványosabb –, hanem ugyanúgy hatással van a baráti kapcsolatokra, a munkahelyi viszonyokra, de arra is, hogy miként tudunk másokhoz kötődni vagy támogatást kérni tőlük.

Az érzelmi deprivációs séma leggyakoribb fajtája az elkerülő kötődés

Az egyik leggyakoribb stratégia, amelyet az érzelmileg deprivált gyerek kialakít, az elkerülő kötődés. A gyerek azt tanulja meg, hogy a másik úgysem ér rá, úgysem érti, úgysem segít, így inkább meg sem próbál kapcsolódni. Ebből lesz az a felnőtt, aki mindent egyedül akar megoldani. Nem számít másokra, nem kér segítséget, mert úgysem bízik benne, hogy a másik tényleg ott lesz támasznak. A belső hangja azt mondja: „Felesleges elmondani”, „Úgysem ért meg senki”, „Úgysem tud senki segíteni”. Ez a minta egyfajta belső izolációhoz vezet – a saját érzéseit, gondolatait is magában tartja, nem osztja meg senkivel.

A magány élménye viszont előbb-utóbb elviselhetetlenné válik, mégis a működésük mélyén ott van az önkéntes visszahúzódás: mintha azt választanák, hogy inkább ne legyen senkijük, mert senkiben sem lehet megbízni.

A második leggyakoribb érzelmi deprivációs séma

A másik jellemző stratégia az, amikor valaki folyamatosan háttérbe szorítja a saját igényeit és mások szükségleteit helyezi előtérbe. Ezek az emberek meg sem tudják fogalmazni, hogy valójában mire vágynának – annyira megszokták, hogy nem figyelnek magukra. Terápiás térben, amikor elkezdünk erre fókuszálni, először nagy nehézséget okoz maga a kérdés is: „Mit szeretnél? Mire van most szükséged?” A válasz legtöbbször kimerül egy „Nem tudom”-ban. Amikor viszont elkezd a kliens kapcsolódni önmagához, rájön, hogy vannak vágyai, de azonnal el is tereli azokat: arról kezd el inkább beszélni, hogyan tehetné boldoggá a másikat. Miért? mert mindig is ez volt a túlélési stratégiája: mások igényeire hangolódni, így kapni visszajelzést, elfogadást, szeretetet.

Ez a tartós önfeláldozás azonban idővel megbetegít. Sok érzelmileg deprivált embernél meg is jelennek a testi tünetek, azaz a krónikus fáradtság, fájdalmak, gyomor- és bélrendszeri panaszok. A test bizony jelzi, hogy valami nagyon nem jó irányba megy.

További érzelmi deprivációs sémastratégák

Az elkerülő kötődésen, illetve az önfeláldozáson kívül további sémákat is megfigyelhetünk azoknál a felnőtteknél, akik érzelmi deprivációban szenvednek.  Ilyen például az, amikor állandóan keresik a visszajelzéseket, állandóan szükségük van elismerésekre. Az határozza meg a hangulatukat, önértékelésüket, hogy mit gondolnak róluk mások. Erős „csápokat” növesztenek, hogy érzékeljék a környezetük elvárásait, és ezekhez igazítják saját viselkedésüket, döntéseiket.

Aki ezt a stratégiát „választja”, nehezen hoz önálló döntést, mert a külső reakciók, elvárások mindig nagyon gyorsan elbizonytalanítják. Ezek az emberek ugyanis olyan mértékben lépesek azonosulni mások preferenciáival, hogy a sajátjaik teljesen elmosódnak. Nem tudják megfogalmazni, mi a saját értékrendjük, mi az, amit ők szeretnének, miben hisznek, hiszen nehéz számukra különbséget tenni a saját vágyaik és a környezet elvárásai között. Ez az identitásbeli diffúzió – a határok elmosódása – azt is eredményezi, hogy rendkívül nehezen viselik, ha valaki nem ismeri el őket, vagy negatívan vélekedik róluk.

A felismerés, hogy másként gondolkodnak, másképp éreznek, mint a környezetük – és hogy ez rendben van – gyakran hatalmas áttörés számukra. Addig ugyanis el sem tudják képzelni, hogy az önazonosság és a kapcsolódás nem zárják ki egymást.

A társfüggőség mint érzelmi deprivációs séma

Az érzelmi deprivációs séma következő legismertebb mintázata, ha valaki túlzottan kötődik másokhoz, érzelmileg szinte beléjük kapaszkodik; a hangulata, önértékelése, döntései a másik emberen múlnak. Ez a jelenség a társfüggőség pszichológiai alapját is képezi.

Az ilyen emberek gyakorlatilag elveszítik saját határaikat. Azonosulnak a másik érzéseivel, igényeivel, szükségleteivel, miközben a sajátjaikat teljesen háttérbe szorítják. Az ilyen kapcsolatban nincs két külön személy, csak egy összemosódott „mi”, amiben az „én” elvész. A társfüggőségről korábban már írtam hosszabban, itt el tudod olvasni, itt pedig tesztelheted, hogy te az vagy-e.

Ismétlődő minták: elérhetetlen kapcsolatok

Ha kapcsolati szinten vizsgáljuk az érzelmileg deprivált személyeket, azaz azt nézzük, hogy hogyan kapcsolódhatnak másokhoz, akkor láthatunk olyat is, hogy újra meg újra elkerülő kapcsolatokba lépnek bele. Olyan partnereket választanak, akik érzelmileg elérhetetlenek, hidegek, távolságtartók, pont, mint annak idején a gondozó, a szülő volt az életükben. Hogy miért tesznek így? Mert az ilyen kapcsolatban újrajátszhatják a gyerekkori traumáikat. Az agy számára ugyanis ez a dinamika az ismerős, a komfortos – a tudattalan pedig újra és újra létrehozza ezt a forgatókönyvet azzal a reménnyel, hogy hátha most másképp lesz.

Az is elképzelhető viszont, hogy túlkötődő kapcsolatok alakulnak ki, de ezek is szélsőséges érzelmi reakciókat hoznak. A túlkompenzálás miatt az illető gyakran drámai, szélsőséges eszközökhöz nyúl, hogy kikövetelje a figyelmet, törődést, szeretetet – mindazt, amit gyerekként nem kapott meg.

Ez a fajta kapcsolati működés a legtöbbször

• manipulációval,
• hisztériás jelenetekkel,
• zsarolással,
• passzív-agresszív viselkedéssel jár együtt.

Ezek nem tudatos eszközök, hanem a sérülésből fakadó próbálkozások, azaz az érzelmileg deprivált személy a felnőttkori kapcsolataiban próbálja „behajtani” azt, amit gyerekként nem sikerült. Sajnos ezt nem nyugodt, asszertív módon teszi, hanem éretlen, túlzó, sokszor romboló viselkedésen keresztül…

Az érzelmi deprivációs séma megjelenései

A túlélési stratégiák nemcsak váltakozhatnak, hanem sokszor egyszerre is jelen lehetnek egy kapcsolatban. Egy érzelmileg sérült ember tehát egyik pillanatban túlságosan ragaszkodó, míg a következőben már elzárkózik. Szeretne kapcsolódni, de ha nem kapja meg azonnal, amit vár, megsértődik, dühössé válik és a másikra vetíti ki a hiányát.

Ilyenkor hangzanak el azok a mondatok, hogy

• „Tudnia kellett volna!”
• „Miért nekem kell ezt kimondanom?”
• „Ez az ő dolga lett volna!”
• „Egy férfi/nő dolga, hogy…”

A kapcsolat tele lesz ki nem mondott elvárásokkal, amelyek a múltból jönnek. A partnernek kellene „kitalálnia”, mit érez, mire van szüksége a másiknak – méghozzá itt és most, azonnal. Ilyenkor nem a felnőtt működik, hanem egy dühös belső gyermek, aki nem tud várni és aki nincs tekintettel a másikra. Mert nem a jelenben reagál, hanem a gyerekkori sérelem fájdalma szólal meg benne.

Hogyan lehet ebből kimászni?

Az első lépés, hogy felismerjük és elismerjük, hogy megfosztottságból jövünk. Hogy amit gyerekként nem kaptunk meg – az érzelmi odafordulást, az érintést, a figyelmet, a feltétel nélküli szeretetet –, azt ma is hiányként cipeljük, és hogy ez a hiány nem a jelenben keletkezett, hanem a múltban.

Ez a tudatosítás fájdalmas, de felszabadító, hiszen addig a jelen kapcsolataiba vetítjük a múlt elvárásait, és újra meg újra csalódunk. Ha viszont elismerjük, hogy ez velem megtörtént; ez a hiány belőlem jön; ez nem most történik, hanem akkor történt, amikor kisgyerek voltam”, akkor elindulhatunk egy másik úton.

A második lépés: elgyászolni a meg nem kapott szeretetet

Ez az egyik legnehezebb belső munka: elfogadni, hogy amit nem kaptunk meg gyerekként, azt már nem is fogjuk. Nem lesz új gyerekkorunk, nem jön el újra az anyánk, apánk, hogy bepótolja, amit elmulasztott. Ez a hiány nem pótolható. Nem lehet visszaszerezni.

És ezt el kell gyászolni.

Aki ezt a gyászt megéli, hatalmas szomorúságot tapasztal. Rádöbben, hogy a sok elismeréskeresés, túlkompenzálás, drámai reakció mögött egyetlen dolog van: a vágy, hogy valaki végre odaadja azt, amit annak idején senki nem adott. Annak felismerése viszont, hogy „ez nem pótolható” és „nem fogom már megkapni”, igenis felszabadító tud lenni. Mert bár nem lehetünk újra gyermekek, nem írhatjuk át a múltat, meggyászolni még meg tudjuk, és ez nagyon sokat fog segíteni. természetesen ez nem azt jelenti, hogy onnantól kezdve mi nem leszünk érzékenyek, vagy hogy nem vágyunk továbbra is kapcsolódásra. De. Nagy valószínűséggel igen, viszont már nem a hiányból fogunk működni, hanem abból a tudásból, hogy ezt nem a másiknak kell pótolnia helyettünk. Mert nem is tudja.

Az érzelemi deprivációs séma leküzdésének további lépései

Amint elkezdjük elgyászolni a múlt hiányait, lassan képessé válunk valódi, jelen idejű kapcsolódásra. Ez viszont nem történik meg magától, ezért a következő lépés, hogy megtanuljuk „újraolvasni” a világot. Akit ugyanis sok csalódás ért, az hajlamos egy negatív szűrőn keresztül látni mindent, azaz már egyetlen rossz reakcióra is azonnal rábillenti a korábbi tapasztalatait:

• „Látod, megint nem lehet senkiben bízni.”
•  „Úgysem figyelnek rám.”
• „Az emberek sosem értenek meg.”

Közben pedig észre sem veszi azt a kilenc másik reakciót, amelyekben igenis kapcsolódni próbáltak hozzá. Vagy legalábbis nem úgy jegyzi meg őket, mint visszaigazolást, mert a belső fókusza még mindig a régi sérülésen van.

A feladat tehát adott: meg kell tanulnunk észrevenni a pozitív tapasztalatokat is, és ezek mentén újra kell tesztelnünk a világot. Fontos, hogy ne feltételezésekből működjünk tovább, hanem gyűjtsünk visszacsatolást, nézzük meg, hogy az adott helyzetben, az adott emberrel, az adott időben hogyan vagyunk, hogyan működünk, ő hogyan működik. Utána jöhetnek is a következő lépések.

Saját szükségleteink felismerése és kommunikálása

Fogalmazzuk meg, hogy mire van szükségünk, és ezt hozzuk is be a kapcsolatba. Természetesen nem lesz ez sem könnyű feladat, hiszen például az elkerülő típus ugyan tudja, hogy mire van szüksége, de nem hiszi, hogy azt meg is kaphatja. (A másik véglet pedig nem is tudja, mit érez, mit szeretne, csak működik a megszokott stratégiák mentén.)

Ahhoz, hogy két ember között valódi párbeszéd induljon el, először magunkkal kell kapcsolatba lépnünk. Ki kell tudnunk mondani, hogy

• „Most biztonságra vágyom.”
• „Szeretném, ha kérdeznél rólam.”
• „Jólesne egy kis figyelem.”

Ez lehet érzelmi, fizikai, kognitív vagy akár mentális szükséglet, a lényeg, hogy ezek egy részéért nekünk kell felelősséget vállalni. Nézd meg tehát, mi az, amit meg tudsz adni önmagadnak; hogyan tudsz gondoskodni önmagadról anélkül is, hogy a másiktól várnád a megváltást.

Ne érts félre! Ez nem azt jelenti, hogy nem kérhetsz a környezetedtől semmit, hanem azt, hogy ne mindent a másiktól várj, hanem tudd, hol vagy te a képben. Ez különösen azoknál lesz fontos, akik hajlamosak mások igényeivel elfoglalni magukat, miközben a sajátjaikat teljesen háttérbe szorítják.

Határok és reális elvárások az érzelmi deprivációs séma leküzdésében

Sokat foglalkoztam már a határok felállításával, de soha nem lehet elégszer hangsúlyozni: Az egészséges határok kialakítása elengedhetetlen. Mit jelent ez?

Hogy

• tudom, hol ér véget az én felelősségem és hol kezdődik a másiké;
• képes vagyok felismerni, ha valaki nem elérhető, nem támogat, vagy érzelmileg érvénytelenít;
• el tudom dönteni, kinek mit osztok meg magamból, kinek mondom el az érzéseimet, mire kérem meg a másikat.

FONTOS! Nem minden emberrel lehet (és kell) mély kapcsolatot kialakítani. Nem mindenki érdemli meg, hogy a legbelső szükségleteinkről tudjon. A partner- és barátválasztás képessége tanulható, de idő és önismeret kell hozzá!

A kapcsolódás egyik kulcsa az asszertív kommunikáció, azaz, hogy úgy tudjunk beszélni magunkról, hogy az a másik számára érthető, befogadható, és ne bántó legyen. Ez nem jön magától. Gyakran csak terápiás vagy önismereti munka során válik lehetségessé. Ezért is fontos időnként külső segítséget kérni, mert a saját mintáinkban, a saját torzított szűrőnkön keresztül nem biztos, hogy látjuk, mi történik velünk.

A felnőttkori érzelmi deprivációs séma arcai

Érdemes tehát megvizsgálni, hogy miként visszük tovább gyerekkori tapasztalatainkat a felnőtt kapcsolatainkba. Bár az Itt és Most-ban már nem feltétlenül ugyanazok az emberek vesznek körül bennünket, mint gyerekként, mégis ismerős reakciókat és érzéseket élhetünk meg. Ez annak a jele, hogy a gyerekkori valóságaink lenyomatai ott élnek bennünk, és továbbra is meghatározzák, hogyan érzékeljük és alakítjuk a kapcsolatainkat. Tudatosítsuk tehát a fentieket önmagukban és vegyük át hozzá újra az érzelmi deprivációs séma lényegét.

A kimondhatatlan szükségletek

Az egyik jellegzetes mintázat tehát, hogy az érzelmileg deprivált felnőttek nem tudják megfogalmazni a saját szükségleteiket – sem érzelmi, sem fizikai, sem mentális szinten. Sokszor még magukban sem tudatosítják ezeket, de még ha sikerülne is, kimondaniuk szinte lehetetlen. A belső forgatókönyvük az, hogy „a másiknak tudnia kellett volna, mire van szükségem”, „jól esett volna, ha…”, vagy éppen „miért nem tette meg?”. A partnerüktől azt várják, hogy majd kitalálja a szükségleteiket, épp úgy, ahogy azt gyerekkorban egy szülő-gyerek viszonyban el lehetett várni.

Ez a romantikus elvárás azonban egy felnőtt-felnőtt kapcsolatban már nem működik. A valódi kapcsolódáshoz az kellene, hogy a szükségleteiket képesek legyenek tudatosítani, megfogalmazni, és elkérni azt, amire szükségük van.

A baj ott kezdődik, hogy sok érintett felnőttnek erre egyszerűen nincs engedélye. Gyerekként nem volt szabad kérnie, és ez a tanult viselkedés felnőttként is ott dolgozik bennük. Így marad a hiányélmény, a fájdalom, az elhagyatottság.

A meddő kapcsolódások újraélése

A másik tipikus helyzet az, amikor valaki újra és újra olyan emberekhez kapcsolódik, akik emlékeztetnek a gyerekkori érzelmi közegre. Ezekben a kapcsolatokban gyakori a hidegség, az elutasítás, az érzelemmentesség – pont, mint egykoron. Ezek meddő kapcsolódások, amelyek sosem lesznek valódiak. Ilyen lehet egy távkapcsolat, vagy egy olyan partner, aki egyszerűen nem rendelkezik az eszköztárral ahhoz, hogy érzelmileg jelen legyen.

Ezek az érintettek megragadnak ezekben a kapcsolatmintákban, mert ezek ismerősek számukra. A megfosztottság érzése folyamatosan jelen van: nem kapják meg a szeretetet, az elfogadást, az érzelmi elérhetőséget – ahogy gyerekkorukban sem. Ez a másik fél részéről nem feltétlenül szándékos, egyszerűen csak nem tudja megadni azt, amire a deprivált fél vágyik. Nincs benne a repertoárjában.

Az elvárások csapdája

Az érzelmileg deprivált emberek olyan partnerekhez, barátokhoz kapcsolódnak, akiknek a gondolatait, érzéseit olvasni próbálják – sokszor sikerrel. Ez azonban viszonosságot feltételez: ők is azt várják, hogy a másik majd ráérez, majd észreveszi, majd „érzi”, hogy mi történik bennük. Amikor ez mégsem történik meg, újra és újra aktiválódik a gyerekkorból hozott deprivációs élmény: A másik nem olvassa tökéletesen a jeleket, nem érti őket, és ettől az érintettek újra elhagyatottnak, egyedül levőnek, meg nem értettnek érzik magukat.

Ez a belső alaphangoltság folyamatosan jelen van: olyan, mint egy háttérzaj. Vannak időszakok, amikor feloldódnak, kapcsolódni tudnak, megélik az örömöt, de aztán valami történik, és a mélyből újra felbukkan a szomorúság, az elhagyatottság. Sokszor elég egy apróság, egy hétköznapi esemény, hogy aktiválódjon bennük ez a tanult érzés: „egyedül vagyok, magamra maradtam, nekem kell megoldanom.”

A tanult magányosság és a segítség elutasítása

A tanult minta miatt ezek az emberek ritkán kérnek segítséget, hiszen feleslegesnek érzik azt („úgysem tudja a másik, mit mondjon”, „úgysem értenének meg”, „úgysem elérhető az, akire szükségem lenne”). A belső hiedelmeik, mint a „senki nem segít”, „egyedül kell boldogulnom”, „nincs kire számítani”, nagyon erősek, ráadásul ezek a gondolatok dühöt, haragot, sértettséget és gyakran passzív-agresszív viselkedést szülnek.

A meg nem értettség miatt távolságtartóvá válnak – különösen akkor, ha úgy érzik, hogy a másik „megérdemli” ezt a hidegséget. Így zárul be a kör: a vágyott kapcsolódás helyett elutasítás, visszahúzódás, elérhetetlenség jön létre – újra és újra. Az érzelmi deprivációs séma pedig ismét nyer…

Az én célom, hogy segítsek neked.

Gyere és csatlakozz a Kötődési zavarral élők zárt Facebook csoportjához, amelyet azzal a céllal hoztam létre, hogy segítséget kérhess, tanulhass tőlem és másoktól, valamint hogy megoszthasd a saját megéléseidet is.

Kérd a Tudatos Megújulás Programomat is, amely nagyon sokat segíthet önmagad feltérképezésében és a társfüggőség leküzdésében is.

Amennyiben kérdésed lenne a programmal kapcsolatban, a Facebookon és az Instagram-oldalamon is elérsz.

Ha pedig hasznosnak találtad a a cikket, oszd meg a barátiddal is.