Társfüggőség, azaz kodependencia alapvetően két ok miatt tud kialakulni: Az egyik, amikor a korai kötődési időszakban a kötődésünk (a szülőhöz, a gondoskodóhoz) sérül, megszakad, vagy valami miatt nem is alakul ki, a másik, amikor a szüleink egyszerűen túlkontrollálnak bennünket. Nézzük meg alaposan ezt a két okot, mert a téma összetett és a jelenségnek is számtalan árnyalata van.
Ha a nevelőnkhöz való kapcsolatunk gyermekkorban nem tud kiteljesedni, például mert az anya/elsődleges gondozó nem tud érzelmileg jelen lenni, esetleg hullámzóan van jelen, vagy elutasító, elhanyagoló, legrosszabb esetben elhagy minket, a kötődési bizalmunk mélyen sérülhet. Ugyanis minden gyermek kizárólagos figyelmet szeretne, közel akar lenni a gondozójához, biztonságra vágyik, ami teljesen természetes is, azonban rengeteg esetben ez nem adatik meg valakinek maradéktalanul.
Superwoman – Önbizalom Fejlesztő Online Tréning – Légy te is magabiztos!
Az a gyermek, akinek ezzel kapcsolatosan sérülése van, az kétféleképpen lehet jelen a felnőttkori kapcsolataiban. Vagy igyekszik minden erejével távoltartani magát az emberi közelségektől, azaz elkerülő kötődővé válik, vagy egész életében a biztonságos kötődési vágyát próbálja kielégíteni a hozzá közelállókon keresztül. Ilyen helyzetben ez az igény válik számára a legfontosabbá a kapcsolataiban és ezt igyekszik állandóan újrateremteni. Ez a meg nem élt biztonságos kapcsolódás ugyanis hiányként jelenik meg nála, és arra motiválja, hogy valakihez mindenáron közel legyen, hogy végre valakinek ő legyen a legfontosabb, az egyetlen.
A másik ok, ami miatt társfüggőség alakulhat ki, amikor az egyik szülő túlságosan irányító vagy erős karakter, aki nem engedi meg a leválást. Ebben az esetben talán lényegtelen is, hogy volt-e biztonságos kötődés kettejük között, a fókusz máshova kerül.
Az életünk kezdeti mérföldkövei, mint a korai dackorszak, a tinédzserkori eltávolodás, azaz az első és második leválási kísérletek egészségesek és elengedhetetlenek az önállósodás felé vezető úton. Amennyiben azonban a gyermeket ezekben a differenciálódási, eltávolodási kísérleteiben megakadályozzuk, a gyermekből lett felnőtt önállótlanná válik. Mikor fordulhat ez elő?
Ezekben az esetekben szinte kizárólagosan egyértelműsíthető a későbbi kodependencia a gyermekből lett felnőttnél, hiszen mindegyik esetben azt tanulja meg, hogy nem távolodhat el a szülőjétől, a nevelőjétől, nem hagyhatja magára. (Egyik esetben őt tartják állandó kontroll alatt, a másik esetben tehetetlenségre kondicionáljak, hiszen ő a gondoskodás fő tárgya, a harmadik esetben pedig neki kell gondoskodnia a szüleiről.) Ez a fajta szimbiózis lesz nála az alap a kapcsolódásaiban. Hogy miért veszélyes a túlzott szimbiózis, arról itt olvashatsz bővebben.
Olyan gyerekek is hajlamosak a társfüggőségre, akik soha nem voltak önállóságra nevelve. Ilyenek az állami gondozott gyermekek is, vagy ha olyan környezetből jön valaki, ahol nem engedték el soha a kezét, nem hagyták felnőni: ilyen lehet a versenysport is vagy a nagyon zárt közösségek, a nagyon zárt családok. Mi történik ugyanis ilyenkor?
Az egyén egy nagyon zárt közegből átmegy egy másik zárt közegbe, térbe. Régen a nőknél például nagyon gyakori volt, hogy a családból egyenesen a házasságba, a férje családjához kellett átlépnie, így alapvető elvárás volt, hogy tudjon alkalmazkodni. Bizonyos kultúrákban ezt a jelenséget még a mai napig is megfigyelhetjük, sőt ez a fajta társfüggőség jó néhány országban elvárt női személyiségjegy is.
A nyugati kultúrákban inkább mentális problémának tekintik a társfüggőséget, én azonban egyszerűen „csak” tünetnek tartom, amely jelenségként van jelen az életünkben és amelyet nem szerencsés normálisnak vagy nem normálisnak behatárolni.
Először is vizsgáljuk meg, honnan lehet tudni, hogy valaki társfüggő-e.
Az egyik jel, ha azt vesszük észre, hogy mindig a másik a központi témánk, mindent belőle kiindulva teszünk vagy nem teszünk. A társfüggő ember gyakorlatilag nem tanulja meg, hogy a saját szükségleteit, igényeit ki tudja elégíteni saját maga által is, azaz hogy nincs szüksége referenciapontra a másik személyében.
A társfüggő tehát mindig a másik szemüvegén keresztül igyekszik kielégíteni a saját igényeit, pont úgy, ahogyan azt a kisgyermekek teszik: ők még önállótlanok, és ahhoz, hogy ne legyenek éhesek, hogy elvégezhessék a dolgukat, hogy ne fázzanak, hogy egészségesek legyenek, szükségük van a felnőttek segítségére. Aztán az idő haladtával képesek lesznek majd a saját erőforrásaira támaszkodni és önálló emberekké válni.
Egy társfüggő személy azonban úgy működik, hogy továbbra is áthárítja ezt a feladatot (felelősséget) a másikra, ráruházza, ráprojektálja, hogy csak a másik tud róla gondoskodni, az ő felelőssége, az ő dolga mindez. Egyfajta eszközként látja tehát a másikat, amely mögött nincs semmiféle manipuláció, rosszakarat, pusztán arról van szó, hogy nem tud másként létezni.
A társfüggőség kialakulásának a hátterében az van ugyanis, hogy a társfüggő a tanult stratégiát alkalmazza tovább: hogy ő egyedül nem létezik, neki kell valaki, akin keresztül megmutatkozhat.
Az áldozatos alkalmazkodó
A társfüggőség megnyilvánulásai szerint beszélhetünk az áldozatos alkalmazkodókról, akik minden idejüket, energiájukat, gondolatukat feláldozzák a másik fél érdekében. Szinte gondolkodás nélkül teszik ezt, folyamatosan azzal vannak elfoglalva, hogy hogyan elégíthetnék ki jobban, gyorsabban a környezetük vélt vagy valós elvárásait. Ritkán lépnek ki ebből a szerepükből, akár egész életüket végig élik anélkül, hogy valaha is feltennék maguknak azt a kérdés, hol vannak ők ebben az egészben?
Megmentő, Áldozat, Üldöző hármas
A társfüggőség ezen típusa sem érzékeli jól a saját határait, de szemben az alkalmazkodó típussal ő nem csak aláveti magát a másik igényeinek, szükségleteinek, hanem sokkal inkább a másik megmentésével (alkoholbeteg, valamilyen szerhasználó fél) vagy annak „megjavításával” van elfoglalva. Mint egy Jeanne d’ Arcként küzd, a másik lelki üdvéért. Persze a szent harc közben a saját céljairól, igényeiről, önmagáról teljesen megfeledkezik valamint ez az igyekezet rengeteg erőfeszítést igényel tőle, és sok belső feszültséget okoz neki. Mivel az igyekezetüket a környezetük nem honorálja megfelelő mértékbe, így könnyen átváltanak üldözővé, amikor is szerintük „jogosan” hibáztatják, szidják, üldözik a másik felet.
Céljuk, hogy a környezetük végre belássa, milyen sok mindent megtettek, feláldoztak a környezetük érdekében és nem mellesleg jól kiadhatják az önfeláldozás közben felgyülemlett feszültségüket. Egy ilyen indulati kitörés azonban bár hirtelen jön, de gyorsan el is illan náluk. Ami marad az a bűntudat, aminek hatására az illető újra próbálja kompenzálni és kárpótolni a másikat – így vált újra az áldozatot hozó megmentő szerepébe, ezzel útjára indítva újra a ciklust.
Kontrolláló típus
A fentieken túlmenően van még az örök szorongó, aggódó, kontrolláló típus, aki meg van győződve róla, hogy a partnere nélküle életképtelen és folyamatos menedzselést, terelgetést igényel a másik. Számukra is lényegesen könnyebb a másik gondjaival foglalkozni, mint saját kudarcaikkal, nehéz érzéseikkel vagy problémáikkal szembenézni. A másik irányítása, kontrollálása legitimizálja a saját szerepüket a kapcsolatban.
Természetesen mondhatod, hogy ez akkor is manipulatív viselkedés, de tudnunk kell, hogy a társfüggőség „eszköztára” igen sokrétű. Minden társfüggő – tudat alatt – más-más eszközökhöz (túlzott alkalmazkodás, kontrollálás, aggdalmaskodó gondoskodás stb.) folyamodik annak érdekében, hogy közel tartsa magához a másikat, hiszen ahhoz, hogy ő működhessen, kell a másik. Tehát nem manipulatívnak mondanám a társfüggő embert, hanem inkább úgy jellemezném, mint akinek nagyon sok energiája és számos eszköze van arra, hogy a másikra hasson. Egy társfüggő ugyanis tényleg nem engedheti meg magának, hogy a másikat elengedje, mert csak rajta keresztül tudja kielégíteni a saját igényeit, vágyait is, vagy éppen abban segíti őt, hogy ne kelljen önagához kapcsolódnia.
Engedd meg, hogy egy csúnya hasonlattal éljek: A kullancsnak tök mindegy, hogy milyen a gazdatest. Mikor rád csimpaszkodik nem azt nézi, hogy szép esetleg jóképű vagy -e, vagy hogy milyen körülmények között élsz, hanem pusztán a létezésed fontos számára.
Az, aki benne van a társfüggőségben, már nem látja,
hanem maga a kapcsolat létrehozása és annak megtartása válik fontossá számára. Éppen emiatt sok társfüggő hajlamos benne ragadni bántalmazó, lehúzó, előre nem vivő kapcsolatban, ahol „nyunyókaként” használja a másikat, mert azt gondolja, hogy ő az, akin keresztül meg tudja élni az életét.
A társfüggők azt élik meg, hogyha nincs a másik, akkor
Megélnek tehát egy függést, amelyben kívülre helyezik az elismeréshez, a létezéshez, a szerethetőséghez való jogot.
Egy kodependes személy kívülről várja a megerősítést, ráadásul egyszemélyes szereplőként jellemző rá a nagyon erős igény a kizárólagosságra. A társfüggők is leginkább csak egy embertől várják a támogatást, elfogadást, szeretetett, és maguk is hajlamosak arra, hogy mindenüket csak ennek az egy embernek adják oda. Önmagukat gyakran jó társnak aposztrofálják, hiszen náluk teljes fókuszban tényleg a másik, illetve a kapcsolatuk megtartása van.
Egy kliensem úgy fogalmazta meg a társfüggőségét, mint egy terített asztalt, amelyen mindenféle étel és rengeteg finomság van, ő azonban csak egyféle ételt eszik, és ha az nincs feltálalva, akkor úgy érzi, éhen hal.
Arról beszélgettünk ugyanis, hogy a társfüggőségnek van még egy fontos jellemzője: Gyermekként a szülő nekünk a minden, akitől figyelmet, megértést kapunk, akitől függünk, akinek a visszajelzéseiből tanulunk. A leválás időszakában az érzelmi kötelék változik, a szülő megmarad támogató háttérnek, a gyermekből lett felnőtt pedig magára találva boldogul. Megtalálja a világ őt boldoggá tevő jelenségeit, kapcsolódásokat, talál magának életcélt, felfedezi a saját értékeit, motivációit és éli az életét.
Kliensem viszont azt figyelte meg magán, hogy csak egy dolog tudja érdekelni, csak egy „strokeadó” számít az életében, minden másra érzéketlen.
Félreértés ne essék, a társfüggőséget nem szabad démonizálni. Ez is egy skála, azaz az egyik végén ott vannak az önmagukat teljes mértékben feláldozó társfüggők, de a skálán megtalálhatóak azok is, akik inkább társas kapcsolatokban érzik jobban magukat, mint egyedül. Ezen a skálán nagyon sokféle és fajta viszony és viszonyulás létezik, amit az is igazol, hogy rengeteg társfüggő ember van a világunkban, akik mindannyian különböző mértékben érintettek a társfüggőségben.
Azt is érdemes látni, hogy ha a két társfüggő összekerül, akár még egy életre szóló, jó kapcsolat is kisülhet belőle. Nem szabad tehát kizárólagosan rossznak vagy extrémnek gondolnunk ezt a jelenséget, de tény, hogy a társfüggőség nagyon megterhelő lehet a feleknek.
Ebben a cikkemben pont arról olvashatsz bővebben, hogy mik lehetnek a túlzott függés, kodependencia veszélyei és hogy miért és hogyan érdemes belőle kijönni.
Ha úgy gondolod, te is érintett vagy és szeretnél ezen változtatni, keress meg.
Gyere és csatlakozz a Kötődési zavarral élők zárt Facebook csoportjához is, amelyet azzal a céllal hoztam létre, hogy segítséget kérhess, tanulhass tőlem és másoktól, valamint hogy megoszthasd a saját megéléseidet is.
Kérd a Tudatos Megújulás Programomat is, amely nagyon sokat segíthet önmagad feltérképezésében.
Neked is ismerősek a fenti problémák? Szívesen változtatnál is rajtuk, de szeretnél a saját ütemedben haladni, és mindezt pénztárcabarát módon az otthonod kényelméből? Akkor ne habozz!
A Tudatos Megújulás Programot neked készítettem.
Amennyiben kérdésed lenne a programmal kapcsolatban, a Facebookon és az Instagram-oldalamon is elérsz.
Ha pedig hasznosnak találtad a cikket, oszd meg a barátaiddal.
Kategóriák
1062 Budapest, Lehel utca 1/a
A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.