Törj ki az önmarcangolás ördögi köréből

Life coach Budapest

Ha gyakran bántod magad, nehéz érzéseid vannak magaddal szemben, amiért megtettél valamit, vagy épp nem tettél meg, esetleg nem jól tettél meg, akkor önmarcangoló vagy. De mi is az az önmarcangolás, és miért fontos, hogy megszabaduljunk tőle? Sőt továbbmegyek: Meg lehet-e egyáltalán szabadulni az önmarcangolástól? Vagy a hibákért nem lehet megbocsátani magunknak?

Ha belegondolsz, az önmarcangolás tulajdonképpen egy hatalmas csalódás következménye. Egy olyan csalódásé, amelyet magunkkal szemben élünk meg egy bennünk kialakult idealizált én vagy épp egy külső, általánosan elfogadott sztenderd miatt. Muszáj azonban ketté választani az önmarcangolást, hiszen más a helyzet, ha valóban kárt okoztunk valakinek, és megint más, ha mindez csak egy belső torzítás eredménye, hiszen a tettünk, amely miatt bántjuk magunkat, egyáltalán vagy csak nagyon kis mértékben befolyásolt bármit is a környezetünkben.

Amikor az önmarcangolás csak egy belső torzítás eredménye

Ismerősek az alábbi belső párbeszédek?

  • „Már megint nem adtam le időben az anyagot, hát milyen kolléga vagyok én?”
  • „Már megint elkéstem. Ez nagyon rossz, ilyet nem illik.”
  • „Miért felejtettem el betenni, magammal hozni, kivinni, elrakni….? Olyan szétszórt vagyok.”

Amikor ilyen és ehhez hasonló dolgok miatt bántjuk magunkat, nagy valószínűséggel észre sem vesszük, hogy a tettünk csak nagyon minimális hatással van a környezetünkre, minden könnyen orvosolható, és csak saját magunkat vádoljuk feleslegesen.

Igen, elképzelhető, hogy kisebb kellemetlenséget okozunk valakinek, ahogyan az is, hogy a „hibázásunk” senkinek fel sem tűnik. Mi mégis sokkal jobban bántjuk magunkat, mint kellene. Ezekben az esetekben tehát az önvád mértéke és az okozott kár jelentősége egyáltalán nincs paritásban egymással. Hogy miért?

gondterhelt nő_rajz_önmarcangolás

Az önmarcangolás pszichológiája

Az önmarcangolásunk a fenti esetekben valójában nem a külvilággal kapcsolódik össze, hanem mindez csak egy belső folyamat, amelyet a saját belső sztenderdjeink miatt élünk meg. Amikor az egyén önmarcangolást él meg, azaz bántja magát, akkor csak és kizárólag saját magával van kapcsolatban; a belső elvei, elvárásai, elvárt viselkedésformái miatt él meg magával szemben csalódást („mindent fejben kell tudni tartani”, „mindig gondoskodónak kell lenni”, pontosnak kell lennem, tudnom kellett volna, nem okozhatok csalódást, stb.).

Emiatt a csalódás miatt kezd el magára haragudni, vádolni saját magát, és ha nem tud túllépni mindezen, teljesen eltávolodhat a realitásoktól. A haragja befelé irányul, ennek következtében pedig önbüntetést hoz létre: elrontja a kedvét, nem engedi meg, hogy jól legyen, szégyent él meg, stb.

Az önmarcangolás következtében saját magunkra kiszabott büntetés tehát olyan, mint egy kompenzálás: hibáztam, hát bűnhődjek.

Honnan eredhet az önmarcangolás?

Ha olyan családban nőttél fel, ahol mindig keresték a felelősöket, nem mentek el a hiba mellett, a szülők nem voltak nagyvonalúak önmaguk és mások hibáival szemben, illetve ott, ahol nagyon erősen jelen volt az idealizált én, azaz mindig nagyon jól kellett teljesíteni, a pontatlanság megbocsáthatatlan volt, stb., könnyen és gyorsan kialakulhatott benned, minden helyzettel szemben egy sztenderd, amelynek meg kellett felelned. Ha ez a fajta sztenderd alkotás beléd ívódott és teljes mértékig a magadévá tetted, akkor nagy valószínűséggel gyakrabban élsz meg csalódást magaddal szemben felnőttként is.

Volt viszont olyan kliensem is, aki elhanyagoló családból jött, éppen ezért megfogadta, hogy ő soha nem lehet olyan, mint a szülei. Ezt tette magával szemben kötelező érvényű sztenderddé, és amikor valamit elfelejtett a gyerekeivel kapcsolatban, iszonyatos önhibáztatást élt meg. Hanyagnak tartotta magát, és borzasztóan megijedt, hogy esetleg mégis olyan lesz, mint a felmenői.

önvmarcangolás_könnyek_rajz

Mindkét esetben az idealizált én munkálkodik bennünk, csak míg az elsőben ezt a szülők építették ki, addig a másodikban mi magunk. Az eredmény azonban ugyanaz: önhibáztatással élünk, ha nem felelünk meg a kialakult képnek, és létrehozunk maguknak egy büntetést: rosszak vagyunk, nem vagyunk elég jók, nem tudunk megfelelni…

Tovább nehezíti a helyzetet, hogy felnőttként már nem azt éljük meg, hogy csalódást okozunk a szüleinknek, hanem azt, hogy magunknak is. Ez vezet egyenesen az önmarcangoláshoz, amely igazi sötét verem.

Ha pedig ez még nem lenne elég gond, a legrosszabb az, hogy gyakran nem is vagyunk ennek tudatában. Nem is vesszük észre, hogy a csalódást az idealizált énképünkkel szemben éljük meg, sokkal inkább hisszük, hogy a hibánk egy általános, mindenki által elvárt sztenderdet sértett meg. Ilyen, amikor azt mondjuk, hogy „Ez a nők dolga, meg kellett volna csinálnom”, „Soha nem késhetek, mert azzal nem tisztelem a másik idejét”, stb.

Az idealizált énünknek való megfelelési kényszer szorosan kapcsolódik a sorskönyvünkhöz is, ami miatt újra és újra megéljük, hogy nem lehetünk rosszak, hogy igyekeznünk kell, nem okozhatunk csalódást másoknak. Teljes zárványba kerülünk tehát a belső bántó párbeszédeinkben, és nem is tudunk ezekből kikecmeregni.

beszélgetés_nő_rajz_ömarcangolás

Tudatosítsd magadban, mivel szemben élsz meg önvádat!

Tudatosítanunk kell, hogy valójában milyen elvárásoknak, kinek az elvárásainak akarunk megfelelni. Tudatosítanunk kell azt is, hogy ezek a csalódások a saját meccseink és a külvilágot nem befolyásolják. Nézzük meg, valóban okoztunk-e bármilyen kárt a környezetünknek, valóban zavar-e valakit az adott hibázásunk, és nézzük meg, hogy ha igen, jóvá tehetjük-e. Ha például elfelejtettünk visszaadni egy könyvet a barátunknak, akkor ahelyett, hogy megint magunknak esünk, mondván, mennyire szétszórtak és emiatt elviselhetetlenek vagyunk, kérdezzünk rá, hogy ő haragszik-e egyáltalán. Nagy valószínűséggel a válasz egy mosolygós nem lesz. Ja és ne felejtsük el visszaadni a könyvet.

Tedd fel tehát a kérdést magadban: Ér-e hibáznod? Ér-e tökéletlennek lenned? Megengeded-e magadnak ezt az alapvető dolgot? Ha nem, javaslom, nézd meg a tökéletlenségről szóló írásomat is.

Amikor az önmarcangolás jogos lehet

Teljesen másként kell kezelni azokat az eseteket, amelyek során a hibázásunk vagy valamilyen tettünk erős hatással van a környezetünkre (halált okozunk, elválunk, rossz befektetést eszközlünk és emiatt anyagi kárt okozunk, stb).

Először is fontos megértened, hogy változtatni, bármin módosítani mindig csak az Itt és a Most-ban tudunk, ezért a múltban elkövetett hibáinkkal visszamenőleg nem lehet mit kezdeni. Tudom, hogy tehetetlenséget élünk meg, és teljesen természetes, hogy bennünk van a düh, de el kell fogadnunk a tényt, hogy vannak történések, amelyeken utólag már nem tudunk változtatni.

Vegyük példának a válást.

Elválunk, mert nem működik a kapcsolatunk, ez azonban a gyermekeinkre is erős hatással van. Tudjuk, hiszen a belső sztenderdünk is „mondja”, hogy a válással nehézséget okozunk a környezetünknek. Emiatt sokkal inkább legitimebbnek, jogosabbnak tartjuk az önmarcangolásunkat, hiszen látható, negatív eredménye van a tettünknek: elköltözünk, esetleg iskolát váltunk, kevesebbet találkozik a gyermekünk az apukájával, éppen ezért az önmarcangolást is teljes mértékig jogosnak, elfogadhatónak tekintjük.

Mit is élünk meg ilyenkor? Az alaptézis az, hogy mindenki felelőséggel tartozik önmagáért. Én is felelőséggel tartozom saját magamért, te is felelősséggel tartozol saját magadért. Egy gyermek esetében azonban kicsit másabb a helyzet, ott érte is mi tartozunk felelőséggel. Egy válás következtében tehát azt érezzünk, hogy a gyerek határai miattunk sérülnek, hiszen mi zavartunk be a másik terébe. (Ugyanilyen határátlépés, ha megütjük a másikat, ha bántalmazzuk, ha tartós szenvedésnek teszünk ki valakit stb.)

Nagyon hamar kialakul bennünk az önmarcangolás, ráadásul még azelőtt, hogy leellenőriztük volna a tettünk következményeinek mértékét, azaz beszéltünk volna – jelen esetben – a gyermekünkkel. Hogyan éli meg, mit érez, mit gondol? Egyrészt nagyon gyakori, hogy a sértett fél már régen megbocsátott, elengedte a dolgokat, mi azonban még mindig marcangoljuk magunkat, akár hosszú éveken keresztül is. Másrészt azonban egy válás esetén, ha állandóan visszafele tekintünk és a veszteségekre koncentrálunk ezzel pont, hogy tovább erősítjük a gyermekünkben is ezt a hozzáállást.

Mit tehetünk ilyen esetekben?

Amikor akarva-akaratlanul nehézséget okoztunk (baleset, válás, anyagi csőd stb.), nagyon fontos, hogy őszinte beszélgetést tudjunk kezdeményezni a külvilággal, azaz azzal, akinek ártottunk. Ez nagyon nehéz, és természetes, hogy előkerülnek súlyos érzések, a beszélgetés azonban segíthet, hogy kölcsönösen megszabaduljunk a belső feszültségünktől és esetleg találjunk egy mindenki számára elfogadható megoldást. Ne feledd, az önmarcangolás egy olyan dialógus, amit csak magunkkal folytatunk és amellyel biztosan nem segítünk sem a másiknak, sem magunknak. Nem beszélve arról, hogy ez a mértékű lelki önbántás nagyon ártalmas is lehet.

Ehhez el kell tudnod fogadni, hogy semmi nem lehet csak negatív, mert minden dolognak van pozitív vetülete is. Akár még egy válásnak is.

Önmarcangolás válás esetén

Tételezzük fel, hogy bár a szülők elhidegültek egymástól, nem voltak boldogok együtt, de ebből a gyerekek nem vettek észre semmit. A válás éppen ezért váratlanul érheti őket, és nehezen élhetik meg azt. Miután azonban a szülők külön-külön végre újra jól lesznek, a kiegyensúlyozottságuk pozitívan hat majd a gyermekekre is, az új élet új lehetőségeket rejt magában, ráadásul a gyerekek viszonylag hamar megszokják az új helyzetet és előbb-utóbb természetesnek is veszik azt.

Ha azonban mi magunk megakadunk azon a szinten, hogy csak a negatív dolgokat látjuk a válásunkban és annak következményeiben, megakadályozzuk a saját magunk és a környezetünk öngyógyulását. Kezdjünk el tehát reálisan látni, igyekezzünk a másikkal párbeszédbe kerülni, hogy végre észrevehessük a pozitívumokat is.

gondok_nő_rajz_önmarcangolás

Az elfogadás szerepe

Alaptézisem, hogy minden élőlény mindig a lehető legjobb dolgot akarja kihozni az adott helyzetéből, éppen ezért az akkori tudása, tapasztalata alapján igyekszik a legjobban dönteni. Utólag kiderülhet (a későbbi tapasztalatai, ismeretei birtokában), hogy talán lett volna más megoldás is, de akkor, a múltban, ezt tudta tenni, erre volt képes, a legjobb belátása mellett.

Fogadd el, hogy te is így tettél: az akkori működésed szerint azt a döntést tudtad meghozni, amit akkor a legjobb megoldásnak éreztél. Tudom, hogy nehéz, hiszen van benned egy ideális kép magadról, akár az adott helyzetről is, ezért vizsgáld meg, hogy ebben a képben benne van-e a tökéletlenség. Nézd meg, hogy ki tudod-e mondani: „Nem vagyok tökéletes, de attól még jó vagyok, hogy néha rossz döntéseket is hozok. Hiszen tényleg mindig a legjobbat akarom.”

Ha csak vádolod magad, mert a másiknak gondot okoztál, az nem vezet sehová. Nem szabad ott megakadni, hogy „ennek nem kellett volna megtörténnie”. Ne feledd, az Itt és Most-ban nem tudsz visszahatni a múlt történéseire.

De ha elfogadod, hogy a tettednek, a döntésednek lehet jó, pozitív következménye is, és a beszélgetések során kiderül, hogy a sértett fél már fel tudta dolgozni a változást, sőt, akár jót is tettél vele, akkor te is elindulhatsz a gyógyulás és az önszeretet útján.

Neked is ismerősek a fenti problémák? Szívesen változtatnál is rajtuk, de szeretnél a saját ütemedben haladni, és mindezt pénztárcabarát módon az otthonod kényelméből?  Akkor ne habozz! 
Tudatos Megújulás Programot neked készítettem. 

Ha segítségre lenne a Tudatos Megújulás Programmal kapcsolatban, elérsz a Facebookon és az Instagram-oldalamon is. Ajánlom figyelmedbe a „Kibeszélő Zsófival” elnevezésű élőadásaimat is, amelyekben hétfőnként ilyen témákkal is foglalkozom. Ha pedig szeretnél értesítőt is kapni arról, mikor milyen téma kerül napirendre, iratkozz fel a hírlevelemre.

0 hozzászólás a(z) “Törj ki az önmarcangolás ördögi köréből” című bejegyzéshez

Ha elsőkézből szeretnél értesülni az újdonságokról, iratkozz fel a hírlevemre!

* kötelező mező