A nemet mondás külön művészetnek tűnhet, hiszen olyan közegben és kultúrában nőttünk fel, ahol ezt nem tanulhattuk meg. A káros következményeit azonban mindannyian érezzük, még ha nem is vagyunk annak tudatában, hogy a gondjainkat a nemet mondani nem tudásunk okozza. Ahhoz, hogy érdemben segíteni tudjak neked is, az alábbi dolgokat kell tisztán látnod.
Kezdjük a saját határaiddal. Az ÉN pszichológiai értelemben csak a másik relációjában értelmezhető. A másik lehet egy ember, de lehet valamilyen esemény, történés, tehát minden ami a külvilág maga. Az ÉN és a külvilág kapcsolata egy nagyon kényes és bonyolult viszony, hiszen az egész életünk arról szól, hogy hol húzzuk meg az ÉN és a külvilág közti határvonalat.
A fizikai határunkat nyilván a saját bőrünkön érezzük, de ennél létezik egy sokkal nagyobb személyes terünk is. Gondolj csak az aurádra, amelybe te sem szívesen engedsz be akárkit. Ez persze csak egy példa, de tény, hogy sokan látnak konkrét teret az egyének körül. Van azonban pszichológiai értelemben véve is határunk, azaz személyes terünk, amely tér viszont kultúránként és egyénenként is változó.
Ázsiában például sokkal kisebb a személyes tér, az emberek alapvetően is közelebb állnak egymáshoz, ahogyan például a törökök is „rámásznak” a másikra. A nyugati világban azonban nagyobb távolságot tartunk egymás között, nagyobb térre van szükségünk. Hogy veled mi a helyzet, azt csak te érezheted, de az biztos, hogy hosszútávon mindenki csak akkor érzi jól magát, ha ez a határ ott van meghúzva, ahol a kényelmes mozgásterünk, a privátszféránk még megmarad. Ezt a következőképpen szoktam a klienseimnek szemléltetni.
Vegyük azt a helyzetet, hogy nem tudsz nemet mondani. Most képzeld el, hogy van egy házad, és valaki minden előzetes jelzés nélkül kinyitja a kertkaput, bejön a kertedbe, letapossa az ágyásaidat, szó nélkül feltépi a bejárati ajtót és a sáros cipőjével bemegy a nappalidba, majd felteszi a lábát a hófehér kanapédra. Hogy érzed magad? El tudod ezt viselni? Ha muszáj, valószínűleg el. De utána biztosan órákig takarítasz, rendbe vágod az udvart és a helyiségeket, hogy valamennyire visszaálljon az a rend, amelyet te szeretsz magad körül. Tételezzük fel, hogy ezt sikerül is elérned. De mi lenne akkor, ha tudnál nemet mondani?
Ebben az esetben megtanítanád a másiknak, hogy vegye le a cipőjét, sőt azt is, hogy kopogjon, mielőtt be akarna jönni. De jobb lenne, ha már a kertkapuban megvárna téged (miután csengetett), de a legeslegjobb igazából mégis csak az lenne, ha mindezek előtt inkább felhívna telefonon és megbeszélné veled, hogy neked mikor is lenne alkalmas őt fogadni. Érted a hasonlatot, ugye?
Amikor nem merünk nemet mondani a másiknak, akkor hagyjuk, hogy bejöjjön a saját személyes terünkbe és visszaéljen a vendégszeretetünkkel. Időnként anélkül, hogy ezt a másik érzékelné. Valószínűleg nem véletlen az a régi íratlan szabály, hogy a kerítés mellé nem ültetünk fát vagy bokrot, nehogy akár az átlógó ágak, gallyak gondot okozzanak a szomszédnak. Sőt az is kívánatos volt, hogy a kerítés takarjon el mindent, hogy mindenkinek megmaradhasson az udvaron is a privátszférája.
Nemet mondani azonban nemcsak személyekre kell tudnunk, hanem azok viselkedésére, illetve a külvilág történéseire is. Hogy miben és hol van a saját határunk, az erőteljesen egyénfüggő. Ami neked túl sok, az lehet, hogy nekem még simán elviselhető, vagy akár akceptálható is, hiszen a határaink nem fixek. Van, hogy közelebb, van, hogy távolabb tesszük ezt a „demarkációs vonalat” attól függően, hogyan változnak körülöttünk a dolgok, az események, a személyek. És ezzel el is érkeztünk a nemet mondás művészetének második aspektusához, a támaszkodáshoz.
Az ÉN és a külvilág találkozási pontja állandó libikóka: hol a külvilág támaszkodik ránk és ő kér segítséget, neki van szüksége a jelenlétünkre, hol pedig nekünk van szükségünk a külvilág támogatására, mi vesszük igénybe mások erőforrásait. Előbbihez sorolhatnám például azt az időszakot is, amikor gyermeket nevelünk.
Ez a libikókázás, ide-odahajlás egy egészséges kapcsolódásban folyamatosan és dinamikusan változik. A nemet mondani nem tudó ember számára azonban ez a dinamikus mozgás nem létezik, a libikóka fixen áll, hiszen mindig a külvilág támaszkodik őrá: a nemet mondani képtelen ember sohasem kér segítséget, nem osztja meg másokkal a nehézségeit, azaz „nem támaszkodik ki”. Sokkal inkább mindig ő az, akire mások támaszkodnak, ő az, aki segítséget nyújt a környezetének.
Amikor tehát valaki nem tud nemet mondani, két hibát követ el:
A nemet mondás nehézségei mögött mindig hiedelmek állnak. Olyan hiedelmek, amelyeket még korai gyermekkorból hozunk, és ha nem vizsgáljuk őket felül, akkor torzítják a kapcsolódásunkat az „itt és most”-ban. Legsűrűbben hallott ilyen hiedelmek a gátló parancsok, amelyeket két csoportra bonthatunk.
Az első csoport az első nehézséghez, vagyis a vendégnek a nappalinkban való garázdálkodásához kapcsolódik:
A hiedelmek második csoportja a támaszkodás nehézségéhez köthető:
Talán nem is hinnénk, de nagyon súlyos következményei lehetnek annak, ha nem tudunk nemet mondani. Azt tapasztaltam, hogy sok kliensem fel sem ismeri, hogy a rengeteg nehézségének, esetleges elakadásainak a hátterében is ez áll.
Nagyon sokan ugyanis nem azzal keresnek meg, hogy nem tudnak nemet mondani, hanem az ennek következményében létrejött nehézségeik miatt. A következmények igen változatosak lehetnek:
Ma Magyarországon nagyon sokakat érintenek ezek a fenti tünetek, és szinte mindegyik eset arra vezethető vissza, hogy nem tudunk nemet mondani. Ezért is érzem fontosnak, hogy megalkossak egy olyan Online Programot, amely külön leckében is foglalkozik a témával, és amely téged is közelebb vihet a nemet mondás művészetének elsajátításához. A program azért lesz online elérhető, hogy úgy haladhass az anyagok feldolgozásában, ahogyan az neked a legjobb, a leghatékonyabb.
Ha tetszett a cikk, oszd meg a barátaiddal és másokkal!
Kategóriák
1062 Budapest, Lehel utca 1/a
A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.